Londoni operaesték, I. - Domingo, Forever (Simon Boccanegra)

2010. július 15.
London
Royal Opera House

VERDI: Simon Boccanegra

Itt lenne az ideje valamiféle összegzésnek.
Tavaly ősz óta negyedszer láttam Plácido Domingót Verdi Boccanegrájaként - Berlin, New York és Milánó után most az angol fővárosban. S persze meghallgattam a New York-i rádióközvetítést, megnéztem a Mezzón a Scala előadását is.

Hogy Domingo melyik előadásban volt a legjobb?
Azt könnyű megválaszolni, hol énekelt a leggyengébben - sajnos, pont a nagy valószínűséggel a magyar operabarátok többsége által hallott (Budapesten, Kecskeméten, Szegeden láthatott) metes közvetítésben.
Hogy hol szólt a hang a legjobban az általam látott/hallott délutánok/esték közül? Egyértelműen a Scalában - mintha egy huszonéves embert hallottam volna (a pár nappal korábbi tévéközvetítés kevésbé volt sikeres).
Itt Londonban a voce "már" egy negyvenévesé volt - az alakítás, átélés, szenvedély, muzikalitás azonban még mélyebb lett.

Igen, ha egy estét kellene kiválasztanom, a londoni lenne.
Ám nem csak Domingo miatt. Összességében ez az előadás győzött meg leginkább.
Meggyőzött?
Lenyűgözött, elvarázsolt.

Elijah Moshinsky 1991-es rendezése (a premiert amúgy Sir Georg Solti dirigálta) ötödik felújítását éri meg. Nem véletlenül: egy tradicionális, nagyon szépen felépített produkció, Michael Yeargan ehhez passzoló díszleteivel.
Jelen felújítás szomorú aktualitása, hogy május végén hunyt el a jelmeztervező, Peter J. Hall, így az előadássorozatot az ő emlékének szentelték. S egy másik szomorú aktualitás: előző nap hunyt el Sir Charles Mackerras, így a zenészek őelőtte is tisztelegtek.

Fiesco szerepére a megbetegedett Ferruccio Furlanetto helyett az utolsó pillanatban ugrott be Paata Burchuladze - nagy-nagy örömömre. Emlékszem, hogy itteni 1984-es debütálását - és az azt követően készített lemezt - mily lelkesen üdvözölte Alan Blyth ("egy ennyire lenyűgöző énekes első lemezfelvétele mindig eseményszámba megy, és történelmi dokumentummá válhat"), aztán élénken él még memóriámban egy pozsonyi koncertje, szinte ösztönösen kapaszkodtam a szék karfájába, hogy ki ne vigyen a teremből a hang volumene, meg persze több este a bécsi Staatsoperben.
A hang, a hatodik X-nél, még mindig impozáns. Igazi sötét, "kormos" basszus, a Ghiaurovok, a Ghiuzelevek fajtájából, olyan Fiesco, akinek súlya, töltése van.
Időnkénti alulintonálása viszont zavaró volt - egy nagy alakítás szeplői.

Bizarr, hogy most sem olasz énekesnővel hallottam Ameliát, noha az orosz Marina Poplavskaya hangjában a legkisebb szlávos beütést sem észlelni - gyönyörű, mediterrán voce, ragyogó megjelenés. Ismét London javára billen a mérleg - a legjobb Amelia Grimaldi a tapasztaltak közül.
Ahogy hezitálnék azon is, Marcello Giordanit (Metropolitan), avagy Joseph Calleját válasszam-e Gabriele Adornónak.
S a világon hány operaház engedheti meg magának, hogy Paolónak egy Jonathan Summerst szerződtessen?

A Momus olvasói közül talán többen tudnak Domingo iránti határtalan csodálatomról és rajongásomról.
Ám az est legnagyobb élményét a dirigenstől, Antonio Pappanótól kaptam.
Úgy tíz éve, egy brüsszeli Toscája után leírtam, talán de Sabata legendás lemezfelvétele óta nem szólalt meg így a darab.
És ha a Boccanegra meg is szólalt Panizza 1939-es metes előadása óta úgy, ahogy ott és akkor, nem maradt róla hangzó dokumentum (bocsi, "élőben" Pál Tamás, Patané, Levine, Abbado, Barenboim, Rizzi tolmácsolásában tapasztalhattam meg a darabot!).
A Royal Opera zenekara persze elsőrendű, de szinte páratlan az a csiszoltság és ugyanakkor szenvedély, amit Pappano "kihúzott" belőlük.
Ha dirigálását pár szóval kellene jellemeznem: kötés és oldás, oldás és kötés, tenzió és relaxáció.
A legszebb példája talán a Fiesco-áriát követő rövid zenekari utójáték volt.
Manapság Abbado már alig dirigál operát, Muti sokszor "lohol", Levine betegeskedik - úgy tűnik, Pappano veszi át a világ vezető operakarmesteri posztját.
Ez az este méltó megkoronázása volt domingós Boccanegra-élményeimnek.

Plácido Domingo és Marina Poplavskaya (© Catherine Ashmore)