Három nap, két és háromnegyed operaelőadás Prágában

Legyen ez egy kicsit rendhagyó tudósítás.

Úgy hihetnénk, a cseh főváros november végén Csipkerózsika-álmot alszik - de ez tévedés. Ilyenkor is turistamasszák hömpölyögnek, tele vannak a vendéglők, sörözők, gazdag a kulturális kínálat.
A Rudolfinum kiállítótermeiben (gyönyörűek építészetileg is!) legutóbb a cseh fényképészet történetéről láttam egy gazdag válogatást. Most vagy húsz művész alkotásai tekinthetők meg - 2005. január 2-ig.
Azazhogy egyetlen alkotóé, egy bizonyos Frantisek Skáláé (1956) - sokoldalúsága hihetetlen. Az egyik teremben vagy harminc autómakettje, mind más és más. A másikban illusztrált naplói. Aztán egy hatalmas LP-játszó, vagy három méter átmérőjű a \"lemez\", forog és forog, s két apró műanyag dobozkának \"köszönhetően\" bizarr hangokat hallat. Arrébb egy furcsa formájú fa, fekete gumicső táplálja a falból. Fényeffektusokon alapuló kompozíciók. Amerika partjainál honos fák magvaira felvitt portrék. Picinyke akármik (\"From Shopping\"), Skála zseniálisan ötvözi a természetes anyagokat a mesterségesekkel, mondjuk a fát egy biciklipumpa-csővel.

A Miro-galériában most mongol alkotások tekinthetőek meg. Az egykori kis kápolna - a Strahovi Kolostor szomszédságában - az alapítása óta eltelt évtizedben Prága talán legismertebb privát galériájává nőtte ki magát (Miro, Andy Warhol, Goya, Picasso - csak néhány név az utóbbi hónapokban kiállított mesterek közül, hamarosan Chagall művei jönnek). A galéria szomszédságában a Klasterni Pivovar, a maga fantasztikus, helyben főzött, csak a legjobb trappista sörökhöz hasonlítható tmavéjával.

Apropó, sör és kulináris élvezetek: a Novomestsky Pivovarban (Vodicková 20, a Vencel-tér szomszédságában) télen csütörtökönként vadnap van - muflon, őz, szarvas, vaddisznó, munkanapokon déli 12 óráig igen jutányos árakon. Az Internetre viszont előtte csatlakozzunk fel, a kapualjban nyílt új kis kuckóban (Prágában az 1 koronás percdíj igen olcsónak számít), mert az emeletre vezető keskeny csigalépcsőt két korsó serital után nehéz abszolválni.

Akkor végre zenéről is. A Národni Divadlo új Az eladott menyasszony-produkciója vegyes érzelmeket keltett bennem. Jiri Nekvasil, az operafőnök rendezte (a vele készített interjút hamarosan olvashatják), a Nemzeti Színház igazgatójának, Daniel Dvoraknak minimáldíszleteivel. Koncepciójuk egyértelmű: szakítani akartak a hagyományos felfogással, itt nincsenek szénaboglyáról lecsúszkáló parasztgyerekek, loknis, csinos lánykák, népviseletbe öltözött mulatozó legények. \"Színház a színházban\", talán ez a kifejezés illik az egészre, puritán, szikár, ugyanakkor a komédiások jeleneténél filmeffektusok is érdekes alkalmazásra kerültek.

Oliver Dohnányi főzeneigazgató dirigált - Vogel, Kosler, Gregor tolmácsolása számomra többet jelent. Dana Buresová kellemes Marenka, Tomas Cerny (Jenik) rengeteget fejlődött, ebben a szerepben ma talán a legjobb Prágában. Jiri Sulzenko basszbariton - Kecalt sötétebb vocéval képzelném el.
Elgondolkodtató előadás, a publikumot hihetetlenül megosztja (a premieren állítólag repült ez és az…), látni kellene még (nov. 25.).

Másnap a csilláron is lógtak. Verdi Requiemje ment, szcenírozva (innen beszámolóm címe). Itt van rögtön az alapvető kérdés: kell-e, szabad-e ilyet csinálni a darabbal? Lehet, hogy nem - ha mégis, csakis így. Ismét a Nekvasil-Dvorak-páros neve fémjelezte a produkciót. A Requiem aeternam tömbökben felállított, szinte teljes sötétségben mutatott kórusánál plauzibilisnek tűnt, hogy az előtérben álló négy énekes a négy szólista - nem így történt, ők \"elszórva\" helyezkedtek el a tömegben. Fény- és filmhatások, intelligensen megoldott mozgások, gomolygó füst - képtelen vagyok mindent felidézni, képtelen vagyok erről az előadásról racionálisan beszámolni, annyira megfogott, annyira hatása alá vont. Köszönhetően a zenei tolmácsolásnak is - bár meg kell mondanom, ily sok apró és nagyobb bakival (a Tuba mirum bosszantó trombitagikszerei!) \"fűszerezett\" játékot a Národni zenekarától ritkán hallani. És mégis, Jiri Kout valahogy megtalálta a középutat Toscanini szenvedélye és Giulini lírája között. Egyetlen példa: a Libera me kórusfúgája sokszor még a legnagyobbak alatt is \"kopogós\", nála egyetlen hatalmas ívbe feszült az egész.

És micsoda szólisták (eltekintve a basszus szólamot éneklő sötét baritontól): Cellia Costea hangjának színe mezzóba hajlik, de mégis biztos magasságokkal (az \"et timeo\" minden szoprán rémálma lehet, ő, ha kissé bizonytalanul is, de pianissimo \"megfogta\"). Yvona Skvárová mezzója átütő erejű. Valentin Prolat tenorja átalakulóban. Gyönyörű lírai tenor volt egy-két éve, kiváló muzikalitással. Most néha intonációs problémákkal küzdött, ugyanakkor a hang hihetetlenül \"nyílik\" fenn, mind színben, mind dinamikában. Ha egészséggel átvészeli a váltást, remek Manrico, Radames, akár Otello is lehet majd.

Az Állami Operaház A pikk dáma-előadásáról (nov. 27.) kevesebb jót tudok írni. A rendezésről semmit, mert ami nincs, arról nem lehet. A díszlet egy, az ezerkilencszázötvenes évek szocializmusában felépített nyilvános betonillemhely képzetét keltette. Buresová (igen, ilyen \"átjárás\" van a két ház között) adekvát Liza volt, Vladimir Krecmar dinamikusan, az orkeszterből telt hangzást kicsalva dirigált. A nagy meglepetésnek Igor Jan bizonyult (Hermann). Ez a kellemes hangú tenorista - hogy is fogalmazzak - nem tartozik a legnagyobb művészek közé, most viszont hihetetlen elánnal, makulátlanul énekelt, meggyőző színpadi alakítással. A rossz nyelvek szerint azért, mert csak a másodpremiert kapta és csak azért is megmutatta…
Amúgy 25-én a Nemzeti Az eladott menyasszony-előadása helyett a következőket is lehetett volna választani:
Rigoletto az Állami Operában;
Az Ostravai Szimfonikusok koncertje (Taras Bulba!) a Rudolfinumban, avagy
Jennifer Larmore estje az Obecni Dumban…