Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Így kell működnie… - Az Oslói Filharmonikus Zenekar hangversenye

2019-06-18 21:08:53 Heiner Lajos

Oslo Filharmonien2019. május 24.

Oslo, Hangversenyterem
Oslói Filharmonikus Zenekar
Véronique Gens – szoprán
vez. Vasily Petrenko

Néhány nappal a hangverseny előtt e-mailben fordultam a zenekar sajtóosztályához. Bemutatkoztam, bemutattam a Momus-t, és sajtójegyet kértem a május 24-i koncertre.
Két órán belül megérkezett a válasz: rendben van, a jegyet az esemény napján délután 4-től a jegyirodában vehetem át, a nevemen lesz. A koncert előtt két nappal e-mailben megkaptam a programot részletes ismertetővel, az előadók életrajzával.

A hangverseny után pedig megköszönték, hogy látogató voltam. - Ennek így kell működnie.

Az est dirigense a koncert előtt mintegy negyedórában beszélt a felcsendülő művekről – angolul, tömören és szellemesen, érthetően, ám hallhatóan nem dilettánsokat megcélozva. Főleg hasonlatai tetszettek – a Római ünnepek utolsó tételét focimeccshez hasonlította (köztudottan nagy Liverpool-szurkoló), míg szerinte Rimszkij-Korszakov Spanyol capriccióját egyetlen szóval lehetne legjobban jellemezni: „Olé!”

Vártam ezt az estét. Az orkesztert élőben sosem hallottam, - zéta - szíves közlése szerint Magyarországon még nem jártak – de Európa egyik vezető együtteseként tartják őket számon.

Idén épp száz esztendősek. Gyökereik még régebbre, 1879-re nyúlnak vissza, Edvard Grieg és Johan Svendsen ekkor alapították a Christiania Musikerforeninget, a Filharmónia Társaság elődjét.

1899-től az abban az évben megnyílt Nemzeti Színház zenekaraként működtek, majd 1919-ben kapták a Filharmonisk Selskaps Orkester nevet – ez a mai együttes szorosabb értelemben vett elődje.

A kezdetektől világhírű művészek közreműködésével adták koncertjeiket: Nikisch, Stravinsky, d’Albert, Fritz Busch, Erich Kleiber, Bruno Walter csak néhány név a tekintélyes listáról.

Már 1923-ban közvetítette a Norvég Rádió egyik hangversenyüket, két évvel később a közvetítések heti rendszerűségűvé váltak.

A zeneigazgatók közül Herbert Blomstedt, Okko Kamu, André Previn, Jukka-Pekka Saraste nevét kell kiemelni, és mindenekelőtt Mariss Jansonsét, aki közel negyedszázadon állt az együttes élén. A nagy nemzetközi áttörés, számos, díjakat, elismeréseket hozó lemezfelvételek is az ő közel negyedszázados regnálásának köszönhetők.

Jansons volt a jelenlegi direktor, Vasily Petrenko egyik mestere is.

Petrenko a 2013-14-es évad óta áll a zenekar élén – és a jövő koncertszezon végével távozik. Sajnos, sajnos, nagyon sajnos.

Johanna, váteszként, bő tíz éve nagy jövőt jósolt az akkor a harmadik X-et épp csak átlépett karmesternek („Ketten a legtehetségesebbek közül”).

A zenekarról az első élmény természetesen vizuális: a zenészek úgy fele, legalább, saccperkábé, hölgy. És XX-kromoszómás a koncertmester(nő) (és a menedzser is).

Az első darab, Rimszkij-Korszakov Nagy orosz húsvét nyitánya, már képet adott a zenekarról, és ez a későbbiekben sem változott meg. Hihetetlen rézfúvósok, jó fafúvósok, hozzájuk képest egy árnyalattal sápadtabb vonóskar. Természetesen „takkra” játszanak, egyetlen hamis hangot, „lötyögést” nem vettem észre, szemben a másnapi operaelőadással – da arról majd máskor.

Az est szólistája Véronique Gens szoprán énekesnő volt, a barokk repertoár és Debussy, Ravel műveinek ismert tolmácsolója.

Ravel Seherezádé-ciklusát énekelte. Szép hangon, muzikálisan, ám sokszor alulról megfogva egy-egy hangot.

A siker mérsékelt volt, bár ez talán részben a darabnak is betudható.

Szünet után ismét Rimszkij-Korszakov, a Spanyol capriccio. Svunggal, ezernyi színnel, hihetetlenül hatásosan.

Végül Respighi, a Római ünnepek. Számomra a trilógia legkevésbé érdekes darabja, sok helyen túl zajosnak, sőt, vulgárisnak tartom.

De ez az előadás! Itt realizáltam, hogy Petrenko nem egyszerűen egy jó, egy nagyon jó karmester – hanem katartikus dirigens. Mozgáskultúráját illetően utalok Johanna beszámolójára – a darab legvégén még a levegőbe is ugrott – de ezek a gesztusok nem tűntek hatásvadásznak, külsőségesnek, valahogy arra szolgáltak, hogy a zenekarból minden tudásukat kisajtolja.

Johannának igaza volt. Ez a csibészes mosolyú, kamaszos alkatú dirigens, karmester-életkorban még zöldfülű, persze csak évei számát tekintve, rendkívüli művész, a legnagyobbak közé fog emelkedni.

A Respighi-opus után őrjöngő publikum. Mert ez így kellett, hogy működjön.

Köszönetünket fejezzük ki David Sitkin Røsler úrnak a beszámoló megírásához nyújtott segítségéért.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.