Így is lehet? (Sir Colin Davis katartikus Fideliója Londonban)

2006. május 25.
London
Barbican Centre

BEETHOVEN: Fidelio
Koncertszerű előadás

Leonora/Fidelio: Christine Brewer
Florestan: John Mac Master
Don Pizarro: Juha Uusitalo
Rocco: Kristinn Sigmundsson
Marzelline: Sally Matthews
Jaquino: Andrew Kennedy
Don Fernando: Daniel Borowski
Első rab: Andrew Tortise
Második rab: Darren Jeffrey

A Londoni Szimfonikusok Énekkara (karigazgató Joseph Cullen)
Londoni Szimfonikus Zenekar
Vez.: Sir Colin Davis

Mahler Kilencedikje Abbadóval Pesten, a nyolcvanas évek derekán a Kongresszusi Központban - az előadás végén néhány tenyér bizonytalanul összecsattant, hogy aztán vagy egy percig ismét síri csend legyen.
A Schubert Nagy C-dúr Kelet-Berlinben, 1987-ben, a nagyon-nagyon részeg Bernsteinnel és a Concertgebouw Zenekarral.
Karajan egyik utolsó bécsi fellépése a Berlini Filharmonikusokkal, 1988 telén, a járni is alig tudó dirigens által kicsalt hihetetlen zenekari hangzás.
Carlos Kleiber 1992-es Újévi Koncertje.
Egy Rattle-vezényelte Mahler Második a Bécsiekkel a Salzburgi Ünnepi Játékokon, ahol az I. tétel nagy fokozásánál ráüvöltött a zenekarra, és még rátettek két fortéval.

Hát idén júniusig egy kezemen meg tudtam számolni, hányszor éreztem át \"élőben\", dirigensnek köszönhetően azt a bizonyos katarzist.
Most már nem tudom, szerencsére.

Nehéz szavakba foglalni mindazt, amit Sir Colin Davis művelt énekeseivel, zenészeivel ezen az estén.
A tempók a szokásosnál kicsit gyorsabbnak tűntek, hihetetlen összefogottsággal szólt a zenekar, baki nélkül (igen, még a Leonóra-ária kürtjei is!), rendkívüli koherencia, elementáris erő, dinamizmus jellemezte Davis tolmácsolását, de nem sikkadtak el a lírai részletek sem.
Úgysem tudom megírni, milyen hatást gyakorolt rám. Legyen elég annyi, hogy ott voltam 1995 augusztusában Solti utolsó salzburgi vezénylésén, ami a Fidelio volt, máig emlékszem az állva dirigáló öregúrra, lenyűgözött az előadás - de ez a londoni jobban.

S ami talán még több: a darabot sokszor unom szcenírozott formában is - itt mindenféle, akár jelzésszerű díszlet nélkül is csak azt kívántam, tartson még és tartson tovább.
A Londoni Szimfonikusok Énekkara egyszerűen remek - minden szólamban kiegyenlített, nagy együttes.

Az énekesek ugyanakkor vegyesebb benyomást keltettek.
Brewer már CD-re vette - angolul - Leonóra szerepét, ezen az estén eleinte nem értettem, honnan a híre, miért lép fel a Metropolitanben is - aztán az áriára bemelegített. A hangszín ízlés dolga, a volumen, az üzembiztos magasságok vitathatatlanok.
Mac Master tavaly debütált a Metben. Itt hallhatóan indiszponáltsággal küszködött, igazságtalan lenne első hallásra értékítéletet alkotni róla.

Meg kellett kapaszkodnom a székemben. Megszólalt Juha Uusitalo - ilyen erejű hanggal korábban talán egyszer találkoztam, amikor a pályakezdő Burcsuladzét hallottam. 33 évesen kezdett el komolyan énekelni, előtte a Finn Nemzeti Opera fuvolása volt. A művész nem csak a hang hihetetlen erejével tűnik ki, de dinamikájával, muzikalitásával is.

Sally Matthewsról, borítékolom, sokat fogunk még hallani. A hang a magasban nyílik, színe szinte édeskés csengésével néha a Gyurkovics Máriáét idézi fel.
Sigmundsson korrekt bariton, beugróként énekelte Roccót.
Andrew Kennedy hangszíne épp elég nyálkás-taknyos ahhoz, amilyennek Jaquinónak lennie kell.

A többiekről csak annyit, hogy a Don Fernandót alakító fiatal lengyel basszista már fellépett a Berlini Állami Operában, Bostonban, Velencében, a Glyndeburne-i Ünnepi Játékokon, a harminc esztendős Darren Jeffrey pedig - számtalan külföldi fellépése mellett - a Covent Garden tagja.

Ismerve a mai énekesi garnitúrát, nehezen lehetne jobbakat megnyerni egy Fidelióra.
Talán elhiszik majd nekem, ha meghallgatják az előadásról készült CD-felvételt.