Gounod Rómeó és Júliája Bécsben

Bécs, Állami Operaház, 2002 jan. 7.

A darabot a Wiener Staatsoperben utoljára 1918 novemberében adták elő, bár az intézmény neve, gondolom akkor még K. und K. Opernhaus volt...

A 2001 december 22-i premiert követő negyedik előadást láttam. A dirigens, Marcello Viotti a mű legkésőbbi, harmadik, 1888-as változatát választotta, ám húzásokkal, és elsősorban a kamarazene-jellegű részeket hangsúlyozta. Korrekten, szépen játszott az orkeszter, de Viotti vezényléséből hiányoltam a lendületet - élénken emlékezetemben van még a prágai Romeo és Julia fergetege, melyről anno Olvasóinknak is beszámoltam.

A darab a két protagonistára épül, és ebben elképzelni is nehéz ma jobbat, mint amit Bécs tud nyújtani. Neil Shicoff repertoárján évtizedek óta ott a szerep. Egy két korábbi párizsi előadás reszleteit látva-hallgatva a voce nyilván hősiesebb, keményebb lett, ám némi "bemelegítést" követően a lírai részekben is ideális. És - bár nem ez teszi összességében a tenort - ott volt a harmadik finálé végén a Cé. Röviden tartva, nem olyan fényesen és hosszasan, mint a legendás Metropolitanes előadáson Björling tette, dehát Björlingből csak egy létezett.

Stefania Bonfidelli ideális lírai-koloratúrszoprán, már az októberi Somnambula-premieren is óriási sikert aratott. Ő az új "sztárok" egyike. Gyönyörűen énekel - és ő maga is gyönyörű.

A mellékszereplők adekvátak voltak.

Az előadás nagy érdekessége a rendezés, noha rendezéstelenséget kellene írnom. Jürgen Flimm díszletet szinte alig használ - majd\' mindent kollégájára, Patrick Woodroffe-ra bíz, aki mint a "Lichtarchitektur" felelőse szerepel a színlapon. Woodroffe negyedszázada dolgozik együtt olyan popsztárokkal, mint a Rolling Stones, Bob Dylan, Elton John, Stevie Wonder, Tina Turner, de klasszikus művészek (pl. Solti, Mehta) koncertjei számára is tervezett már világítást. És most az operaszínpadon is kisebb csodát művelt. Mindíg változatos, ha kellett, brutális volt a fény, ha a szín úgy kívánta (Erkélyjelenet), szívfacsaróan gyönyörű. Kifogásom a rendezés egy-két anakronisztikus mozzanata iránt lehet: összességében elütő volt, amikor egy áriát pop stílusban, mikrofonba énekeltek, vagy amikor, l\'art pour l\' art, minden értelem nélkül egy kerékpáros keringett a színpadon.

A siker óriási, Holender igazgató lassan, óvatosan, de konok következetességgel váltja le az avitt produkciókat.

Ja, és a zene, azt mindenki ismeri, de mégis, újra és újra rá kell jönni: ez az opera jobb, mint a nálánál híresebb Faust.