Őfelsége pincére és egy fél Aida-előadás a nagyvárosban, ahol megállt az idő (Az Aida Temesváron)

2010. október 24.
Temesvár
Opera Naţională Româna Timişoara

VERDI: Aida

*

Belép az ember Temesváron a Piaţa Victoriei egyik éttermébe, s évszázadnyit repül vissza az időben.
Igen, a Monarchia egyik elegáns éttermében-kávéházában vagyunk, azt hittem, ilyet már csak Menzel kedvéért építenek fel egy filmstúdióban.
Tévedtem, ez itt nézhető-tapintható-szagolható valóság, az elegánsan megterített asztalok, a ragyogó csillárok, na és a főúr, tényleg Hrabal hősének hús-vér mai valója, inkább a hetvenhez, semmint a hatvanhoz közelebb, makulátlan eleganciával és választékossággal. Konstatálván, honnan érkeztünk, magyarul szolgál ki bennünket, nem, inkább a kényeztetés kifejezést használnám – hol hallunk ma olyat, hogy „Kenyeret tetszenek óhajtani?”.

Kinn a téren, a valamikori Opera vagy Lloyd téren vasárnap délutáni kavalkád, az utolsó őszi napsugarat még élvezni kívánó, elegáns emberek tömege, fiatal párok, rengeteg gyerek, az elmaradhatatlan lufikkal, vagy épp idősek bácsik, nénik üldögélnek a számos terasz valamelyikén, sört kortyolgatva, süteményezve.

Sajnos, figyelmen kívül hagytam azt a tényt, hogy Romániában az időszámítás egy órával előttünk jár, azaz a délután 6-kor kezdődött Aida-előadás a mi óránk szerint ötkor indult.

Így a Nílus-parti jelenettől kezdve tudok a produkcióról írni – és, mint alább olvashatják, megértik, miért vertem a fejem a falba.

Az Opera épülete – ki más is tervezhette volna, mint Fellner és Helmer – kisebb, mint a szegedi, homlokzatát pár évtizede előnytelenül alakították át. A színpad is kicsi, Boris Stoynov díszletei pár gúlaszerű, vagy épp kockára emlékeztető elemet jelentenek, Ognian Draganoff rendezése, Tzvetanka Petkova Stoynova kosztümei tradicionálisak.

Ez az utolsó két felvonás zeneileg volt emlékezetes.
Dragana Radakovič (Aida) pianói gyönyörűek, a III. felvonás áriájának csúcshangja is. Mezzofortétől aztán a voce kicsit megkeményedik, fémessé válik, de összességében jelentős alakítást hallhattunk.
Radames: Marius Vlad Budoiu. Nyersessége, pontatlan ritmikája, sajátos olasz kiejtése („dzsífákjámmu” és hasonlók) ellenére szívesen látnám-hallanám máskor is, egészséges, szép színű tenorhang.
Octavian Vlaicu ezen az estén énekelte először Ramfist, szép, bár kissé „lebegő” vocéval.
Camil Mara (Amonasro) magasabb hangoknál immáron csak meleg levegőt fúj ki.

De ott van egy szenzáció, Liliana Matei Ciucă Amnerise. Tudom, egy kis színházban a hangok volumenének megbecslésével óvatosan kell bánni (emlékszem Ruben Broitman freiburgi szenvedélyes Don Joséjára, aztán a Bécsi Operában már messze nem szólt úgy). De vasárnap, ott és akkor az volt az érzésem, hogy ilyen volumenű mezzót ritkán hallottam élőben, Komlóssy Erzsébet, Dolora Zajick, Wiedemann Bernadett jut most eszembe.

Összességében ismét csak a Monarchia-utánérzet, a reszkírozás a kifejezésért, időnként a muzikalitás, a finomságok rovására, de egy lassan szinte alig-alig tapasztalható vitalitást, pezsgést, a „mindent egy lapra felteszünk” érzését kiváltva.
Senkinél semmi „biztonsági menet”.
S ebben oroszlánszerepe volt a dirigensnek, David Crescenzinek is – Pál Tamás margitszigeti Aidája, Fürst János szegedi vezénylése, a prágai Dohnanyi, Hein dirigálta előadások jutottak az eszembe.

„Venisti, Vidisti, Audisti” – áll a főigazgató, Corneliu Murgu elegáns sajtómeghívóján.
Gyakrabban kellene Temesvárra operába járni.

(Köszönetünket fejezzük ki Fiorin Emilian Branzeinek az előadás megtekintéséhez nyújtott segítségéért.)