Felemásan (A Lammermoori Lucia a Prágai Operában)

2011. október 30. (este)
Prága
Prágai Állami Operaház

DONIZETTI: Lammermoori Lucia

*

Fentebb, a dátum mellett „este” megjelölés nem véletlen, a Ház ugyanezt a darabot délután, más szereposztásban, szintén játszotta.
Ahogy a Stavovske Színházban előző nap kétszer ment a Don Giovanni, szinte majd’ minden szerepben más énekesekkel.
No de ne irigykedjünk, vissza a Luciához.

A címszerepben bizonyos Anna Todorova.
Nem írnám le, hogyan énekelte, azt sem, hogyan alakította.
Ezen az előadáson rá szignálták.
A hölgy úgy ötven körül járhat, de nem néz ki többnek hatvannál, sajnos, a voce ennél öregebb.
Nem hiszek a reinkarnációban, már az előző életemben sem hittem benne, de az Őrülési jelenetben időnként mégis mintha Florence Foster Jenkins támadt volna fel.

Edgarként Mario Zhang. Hivatalosan kanadai állampolgár, nyilvánvalóan koreai vagy kínai származással, furán mutatott a színpadon a „szerelmespár”.
A hanganyag nem rossz, a stílus annál inkább, pár napja eljöttem már Prágából, de lehet, hogy még mindig egy fermatán „ül”.
Az öngyilkosság (avagy „pszeudo-szuicidum”?) különös formáját választotta, elnézést, de másképp nem tudom leírni: tökön szúrta magát.
Sajnálatos, mert amúgy minden benne volt ebben az estében, hogy emlékezetes legyen.
Jakub Kettner (Enrico) fiatal bariton, jó, kissé világos hanganyaggal, Oleg Korotkov (Raimondo) pedig talán manapság a Statny Opera Praha legjelentősebb matériával bíró basszusa, még ha inkább szláv darabokba is való a hang jellege.

„Kinyitottak” húzásokat – nem csak a Farkasszakadék-jelenetet, hanem a Lucia–Enrico kettős után elhangzott egy olyan duett, a címszereplőé és Raimondóé, amit „élőben” sosem hallottam. Tény, hogy nem tartozik az opera zenei csúcspontjai közé.

Ezt a produkciót Richard Hein tanította be, és most is ő tartotta kézben – talán nem lehet nagyobb dicséret, hogy miképp a Scala legendás 1955-ös berlini vendégjátékánál az ember időnként nem a világhírű szólistákra, hanem a dirigensre (von Karajan) figyelt, itt is sokszor a karmesterre fókuszáltam. És az is valami, hogy az előadás végén ő kapta a legnagyobb tapsot.

A rendezés pedig az egyik legjobb, amit itt valaha is láttam. Anton Nekovar ideálisan ötvözi a hagyományost a modernnel, a kosztümök (Josef Jelínek munkái) tradicionálisak, látványos beállításúak a kórusok, de Jan Dušek érdekes, paravánszerű, tükörként is szolgáló díszletei különös, szinte misztikus hangulatot adnak a fentiek kombinációjával.
Ezt a rendezést ezen az estén még csak tizedszerre játszották, remélhetőleg sokáig repertoáron marad, jobb Luciával és Edgardóval.

(Köszönetünket fejezzük ki Jaromir Pavlik úrnak [Prágai Állami Operaház, Sajtóosztály] a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)