Ezt... Nektek! - a Covent Gardenből
Giuseppe Verdi: Falstaff
Royal Opera House
London, Covent Garden
Rendezte: Graham Vick
Karmester: Antonio Pappano
Díszlettervező: Paul Brown
Sir John Falstaff - Bryn Terfel
Mrs. Alice Ford - Soile Isokoski
Mr. Ford - Anthony Michaels-Moore
Mrs. Mag Page - Marrie McLaughlin
Bardolph - Peter Hoare
Pistol - Mario Luperi
Dr. Caius - Robert Tear
Nanetta - Rebecca Evans
Mielőtt bárki is félreértené: a címbéli három pont helyén egyébként egy félreérthetetlen mozdulat vagyon. Mely mozdulatot legalább annyira magaménak éreztem a Falstaff bemutatója után, mint amennyire maga a Maestro 110 évvel ezelőtt, az opera komponálása közben.
Pazar egy előadás volt. Rikító sárga, vörös, kék és zöld színek kihívó pompája a hatalmas színpadon. Sehol egy tenyérnyi, szemet nyugtató folt. Minden díszlet óriási és nagyon színes. Paul Brown díszlettervező többszörösen is rekordot döntött. A Royal Opera House történetében ő a legszínesebb és legdrágább díszlet megálmodója és színpadra állítója.
És nemcsak a színek kápráztatják el a nagyérdeműt, hanem maguk a díszletek is. Falstaff első jelenetbeli hatalmas ágya, mely a színpad felét betölti, a kezdetektől fogva monumentálissá teszi az operában mind hangjával mind színészi játékával amúgy is végig domináló főszereplőt. A rikító sárga színpadot Ford házának rikító zöld udvara váltja föl. Az \"igazi\" dombok között a néző szeme láttára \"nőnek\" a rikító zöld fák, melyek alatt külön-külön gyülekeznek a férfiak, a nők és a szerelmesek.
Alice hálószobája rikító vörös, a mennyei élvezetek forrását jelképező hatalmás ágy pedig természetesen a menny(ezet)ből ereszkedik alá. Mindezek után nem meglepő, hogy a windsori kert hatalmas kísértetfája \"égig ér\", mind törzsét, mind leveleit akrobaták alkotják, kik a \"lágy szellő\" ritmusára egy-egy szál kötélen himbálóznak a 4-5 méter magasban.
Verdi zenéjére ördögi táncot lejt a förgeteges színparádé. És lejthetne még ördögibbet is, ha Antonio Pappano karmester - a Royal Opera House tavaly ősztől kinevezett zenei igazgatója, aki az első olasz operáját vezényelte Londonban - egy kicsit lendületesebben, vidámabban, olaszosabban állna zenekarának sarkára.
Bryn Terfel és Falstaff \"egy test-egy lélek\" a színpadon. Terfel hatalmas mű-hájkötegeit éppen csak eltakaró rikító ruhájában, jól kicsiszolt színészi játékával egyszerre szimpatikus és antipatikus. Hangjának színe egyszerre változik a díszletek színeivel: hol fölényes, hol vulgáris, hol szánalmas, hol ironikus - remekül illeszkedik Verdi operájának Graham Vick és Paul Brown által színre vitt minden apró részletéhez.
Bryn Terfel egyszerűen tökéletes Falstaff. Mégpedig annyira tökéletes, hogy az előadás végén képes volt fölbosszantani. No nem azzal, hogy szemembe vágta szülőatyjának búcsúszavait:
Hej, pedig hát az élet úgy mit érne,
Hogyha én nem adnék bele egy kis fűszert!
Az én, az én, az én szellemem éltet!
Gondolatomból születik csak a tiétek!
(Lányi Viktor ford.)
Még csak meg se szólalt. A nagysikerű előadást követő taps- és bravó-viharban kiballagván a színpad közepére széttárta rikítóvörös fürdőköpenyét, mely alól előbuggyant visszataszító \"hájas\" teste. Mint egy olcsó peep-show primadonnája, ki a műsor végén megmutatja végre azt, amire az első másodperctől kezdve vár mindenki (megtoldván egy gondolatbéli mozdulattal is): \"Ezt... nektek! Ha már eljöttetek ide, legalább lássatok is valamit...\"
És miután ezen halálosan megbotránkoztam, Falstaff - Bryn Terfel szemében a 80 éves Maestro kacsintását véltem felfedezni.
