Eloszlatott kételyek (Turistakoncert Dubrovnikban)

2008. szeptember 23.
Dubrovnik
A Rektori Palota átriuma
Dubrovniki Szimfonikus Zenekar
Vez.: Michael Kissinger

Ott az emberben a bizonytalanság: lassan már egy hónapja, hogy szimfonikus koncerten jártam, akkor a Bécsi Filharmonikusok játszottak Mahlert, a hatalmas sikerű matiné még mindig élénken él emlékezetemben.

És akkor itt ez a harmincegynéhány tagú együttes, szokatlan helyszínen, a csodaszép dalmát város egyik gyönyörű épületében – persze tudni, hogy rendszeresen rendeznek itt hangversenyeket, csak pár napon múlt, hogy egy nagyon speciálisat mulasztottam el, Sir Roger Moore olvasott fel Mozart leveleiből kamarazenei tételek között –, ám hamar megbarátkozni a nyitott térrel, érdekesen pikáns, ahogy az emeleti kerengőről az együttesre rálátok.

Bizonyos D. Butigan (szül. 1976) Bonaca u suton című kompozíciója indította az estet. Silány Piazzolla-utánérzés, egyetlen erénye viszonylagos rövidsége. Ám már itt feltűnt, hogy a Dubrovniki Szimfonikusok egy jó zenekar. Két olyan kürtös, akiket bármely neves együttes megirigyelhet, általában jó réz- és fafúvósok, virtuóz üstdobos. A vonóskar kevésbé fogott meg, technikai problémákat nem hallottam ki az előadásból, de tónusuk kissé száraz, matt.

Dr. (sic! a műsorlap szerint) Michael Kissinger karmester és klarinétművész, számos posztja között ott a Vancouver Bor és Jazz Fesztivál igazgatói státusza, előadói munkássága mellett komponál is. Menedzseri és zeneszerzői tevékenységét nem áll módomban megítélni, de talán a dirigálással többet, vagy mélyebbre hatóbban kellene foglalkoznia.

Az utolsó, 104-es Haydn-szimfónia interpretációja unalmas volt. Ebben a zenében – amit véleményem szerint Beethoven is csak az Eroicával lépett túl – hihetetlen drámaiság rejlik (a II. tétel nagy moll-kitörése, amúgy itt is a csodálatos kürtök a tétel végén), Kissinger doktor úr mezzofortéban, agogika (Menüett!), inspiráció nélkül darálta le a darabot.

És a publikum minden tétel után tapsolt.

Az egész estének – legalábbis a külsőségek vonatkozásában – volt valami gagyi jellege, gazdag amerikai és japán turisták töltötték meg a termet, a karmester a felcsendülő opusok elé magyarázatot fűzött, poénkodott.

Sikeresebbnek bizonyult Beethoven I. szimfóniájának előadása, Kissinger mester vezénylésébe is költözött némi élet, a zenekart hallgatva pedig elgondolkodtam, nem véletlen, hogy olyan muzsikusokkal dolgoztak együtt, mint Lovro von Matacic, Antonio Janigro, Zubin Mehta, Kirill Kondrasin, David Ojsztrah, Yehudi Menuhin, meg Rosztropovics, Richter, Szeryng, Pogorelic és mások.

Lehet, hogy Prágában nem mennék el egy ilyen estére.
Ám Dubrovnikba eljutni gyerekkori álmom volt, és végre sikerült – ott sétáltam a Plázán, bámultam a kivilágított várfalakat, csodáltam a meseszép palotákat.
Arról nem beszélve, hogy valamennyi Haydn-szimfónia közül ez a legutolsó a kedvencem. Gyalázatos, mily keveset játsszák a Mester műveit napjainkban, s van abban valami miszticizmus, hogy harmadszorra „élőben” hallgatva épp Dubrovnikban volt hozzá szerencsém. Mint ahogy az is megmagyarázhatatlan rejtély, hogy bő harminc évvel ezelőtt Kelet-Berlinben egy várrom melletti, szintén szabadtéri koncerten élvezhettem, másodszorra pedig 1995-ben, de akkor a Bécsiekkel – az volt Solti utolsó salzburgi hangversenye.