Elgar, edwardianus módra (A Philharmonia Zenekar a Queen Elisabeth Hallban)
2007. április 19.
London
Queen Elisabeth Hall
Philharmonia Zenekar
Truls Mørk - gordonka
Vez.: Sir Andrew Davis
Halottakról vagy jót, vagy rosszat, néhai gimnáziumi töritanáromnak \"köszönhetem\", hogy nem régész lettem, ahogy kamaszként elgondoltam. Pedig Béla bácsi mondott egy-két elgondolkodtató mondatot, kifejezést, olyat is, amit sok-sok évvel később értettem meg.
A britekre a \"splendid isolation\"-t.
Ez a szigetország (ugyan Skóciában még nem jártam) tényleg másnak tűnik, mint Európa többi része.
Na persze, a balos közlekedés.
Azok az egyenpirostéglásházacskák a külvárosokban.
A pubok messze nem olyan elegánsak, mint a neves magyarországi franchise képviseletei, de valahogy sokkal eredetibbnek tűnnek, vegyül a nép, a London Marathon után a távot lefutott fiatalok tucatjai a - számomra - egyik legjobb sörözőben, zajongva, lökdösődve, de bármikor készen a \"sorry\" szóra.
Az elképesztően hülye szokásuk a csapokkal, mindenhol külön a hideg- és a melegvizes, tény, hogy jobb szállodákban már adnak egy Y gumicsövet a keverésre.
És az angol zene - számomra mindig egy kicsit különös, kicsit \"más\", kevés az igazán nagy mű, egy-két Purcell, Brittentől a Peter Grimes. És Elgartól? Talán csak az Enigma-változatok.
A kiegészítéseket az Olvasói levelek rovatba kérjük.
Elgar 1904-ben, már az Enigma-variációk és a Gerontius álma után írta nyitánynak nevezett, de inkább szimfonikus költeménynek tartható Op.50-es darabját, In the South (Alassio) címen. Eredetileg szimfóniára készülődött, ám helyette ez a mintegy húszperces darab sikeredett.
Érezhető Richard Strauss hatása, a hangszerelés gazdag, a zenekarban még Glockenspiel is előfordul (Elgarnál igen szokatlan módon).
A Philharmonia Zenekarnak kiváló alkalmat adott a mű - Sir Andrew Davis látható lelkesedéssel dirigált, telt, fényes volt a zenekari hangzás -, nem rajtuk múlott, hogy a kompozíció nem hagyott maradandó benyomást.
Egészen más kategória a Gordonkaverseny. A szólistát, Truls Mørkot idézem: \"Elgar Csellóversenye egy nagyon nosztalgikus darab. Számomra van benne valami nagyon szomorú, introvertált és törékeny, boldog emlékek kombinációjával.\"
És Mørk valóban ilyen hangulatú előadást produkált, csellóhangja gyönyörű, testes, szárnyaló (bevallom, őt korábban nem ismertem, az élet furcsaságai közé tartozik, hogy Londonból hazatérve s a Mezzót bekapcsolva pont ő játszott egy Bach-darabot...)
A szünet után az Első szimfónia, az ősbemutató dirigensének, Richter Jánosnak dedikálva. A bemutatót követő évben még 81 alkalommal játszották el, Lipcsében és Berlinben Nikisch vezényelt, New Yorkban Walter Damrosch, a művet megismerhette a bécsi, bonni, szentpétervári, bostoni, torontói publikum is.
Mai füllel hallgatva kissé idejétmúlt, eklektikus ez a muzsika.
Hallgatható, élvezhető, de nem katartikus.
Csak egy olyan előadásban érdemes ismerkedni vele, mint ez volt.
Sir Davis gigantikus feladatot vállalt idén, a zeneszerző születésének 150. évfordulóján a Philharmoniával április eleje és május vége között előadta/előadja Elgar legfontosabb kompozícióit, összeszámoltam, 18 koncert lesz tizenhárom helyszínen, a Gerontius álma a Westminster Cathedralban és a Brightoni Fesztiválon is felcsendül.
Igazi angol est volt ez, angol zene, angol zenekar, angol dirigens, a Queen Elisabeth Hallból kilépve s a ragyogó csillagos égre feltekintve azért a szemetelő londoni esőt nem hiányoltam...