Egy hölgy és egy úr Prágában – Verdi Otellója és Dvořák Ruszalkája

Prágai Állami Operaház, január 26 és 28.

Amint a fentiekből kiderül, a cím gesztus az XX-kromoszómákkal definiáltak számára, Hölgyek előnyben, de az általam most januárban elsőként látott prágai operaelőadás az Otello volt.

Vasárnap délután, telt házzal.

Ezt a rendezést (Dominik Neuner) korábban nem láttam, a széria 34. előadása, korrekt, nem felkavaró, de nem is zavaró.

A címszerepben a török Efe Kislali. Sötét, baritonális tenorhang, á la Vinay. A voce és az alakítás nagy élmény, gondolkodtam, mi lehet a gátja az igazán nagy nemzetközi karriernek – talán az, hogy a volumen nem igazán nagy, időnként „elveszett” a Statny hatalmas terében.

Pavla Vykopalová énekelte Desdemonat, a Sors finoman szólva nem túl szerencsés fizikai megjelenéséért egy minden regiszterben kiegyenlített szopránt adományozott neki, egyéni hangszín ugyan nuku, de a hang „visz”, minden regiszterben kiegyenlített.

Ha valaki Domingot mint baritont, több, köztük igen erős kifejezés is eszembe jutott, szóval, szidja, hallgassa meg Richard Haant (jelen előadásban Jago, amúgy Prágában Nabucco, Rigoletto, Scarpia, Boccanegra), hát itt egy Pedrillo-hangszín .Úgyhogy kéretik Plácidot nem bántani!

A nagy élmény Martin Leginus dirigálása volt – ő 2013 augusztusa óta az Állami Operaház főzeneigazgatója (sajátos a szituáció, a Nemzeti Színház és az Opera ugyan fuzionált, de a két intézmény viszonylagos önállósága megmaradt, a Národninak saját főzeneigazgatója van, nem vonták össze a két zenekart, stb. stb.). Leginus irányítása alatt hihetetlen precizitással és elánnal játszott az orkeszter.

Sokszor, például a Met-es operaközvetítések alkalmával elgondolkodok azon, hogy a világ vezető operaházai is telis-tele vannak rossz dirigensekkel – valami nagyon rossz irányba változott, gondoljunk arra, hogy a múlt század harmincas-negyvenes-ötvenes éveiben milyen karmesterek léptek fel a Metropolitanben, messze a teljesség igénye nélkül Serafin, Panizza, Walter, Busch, Reiner, Széll, Mitropoulos. Nagyon jó érzés volt ilyen zenekari játékot hallani Prágában – anno még alkalmam volt Kosler, vagy Bohumil Gregor vezényléseit is élveznem.

Kevésbé sikerült a Ruszalka előadása. A „főbűnös” a karmester, Jiři Štrunc, ha holland lenne, mondanám, nomen est omen. Döbbenetes, hogy a két nappal korábban szenzációsan teljesítő zenekar most mennyire sápadtan, mily sok hibával játszott.

A címszerepben Helena Kaupová, még mindig a világ egyik legjobb Ruszalkája – a voceban semmi szláv jelleg, igazi, fényes olasz szoprán, nem véletlen, hogy a világ számos jeles operaházába eljutott (sokszor Jiři Kout meghívására, akiről sajnos, azt hallottam, nagyon beteg).

Peter Bergert jó pár éve hallottam utoljára, azóta a korpusz és a hang volumene is jelentősen gyarapodott, de a hangszín kellemetlenné, karcossá vált, ahogy tavalyi budapesti fellépése kapcsán DNI is megjegyezte.

A Vodnik szerepére egészen kivételes alkalmakkor sikerült valódi basszust találni Prágában (is), Roman Vocel is inkább basszbariton. Jezibabát Veronika Hajnová meggyőzően énekelte, Idegen hercegnőként Anda-Louise Bogza káprázatos volt – még mindig a zeniten, a cseh főváros operaéletének nagy vonzereje az ő gyakori fellépése, most szerződtetett tagként.

A kisebb szerepek alakítói közül szeretném megemlíteni Alena Miro nevét, azért, hogy offolhassak – ő a Miro Galéria tulajdonosának a felesége, s ha valaki a legkisebb affinitást is mutatja a képzőművészet iránt, a Vár mellett álló, eredetileg kápolnának szolgáló kiállítóhelyiséget nem hagyhatja ki.

Zdeňek Troška rendezése szinte filmszerű, igen látványos, gyönyörűséges, majdhogynem giccsbe hajló, a helyiek kedvelik, a premier utáni 141-ik előadáson is közel telt ház volt.

De Jozef Svoboda rendezéseit, Kuchynka dirigálásait nem tudom feledni…