Egy átlagos Barbiere Bécsben

2012. február 11.
Bécs
Bécsi Állami Operaház
Rossini: A sevillai borbély

*

Ausztria sem menekült meg a megszorító intézkedésektől, az előadás előtti napon az újságok címlapon ismertették a Sparpaket tartalmát. Aztán másnap a Ring egy részét le is zárták demonstráció miatt, dühödt autósok dudakoncertjét kiváltva.

Azért nem féltem a bécsieket, nagyon tudnak élni – a nap jelentős részét a Belvederében, Klimt nyomában járva töltöttem, megszakítva az Unteres Belvedere Sonderausstellungját és a felső rész állandó kiállítását egy finom ebéddel, barátom meghívására egy tipikus belvárosi Beislben – Fiakergulasch, egy korsó Gösser Zwickl kíséretében.

Úgy a múzeumok, mint az éttermek, sörözők tömve, a nagy reklámszatyrokat látva a bevásárlóközpontok sem panaszkodhattak.

S persze tömve este a Bécsi Állami Operaház, csak néhány szabad állóhely maradt.

Pedig, ha azt írják ki, hogy „Günther Rennert rendezése nyomán”, akkor nagyon sokszor mehetett már ez a produkció.

Teljes joggal. Alfred Siercke díszlete Bartolo doktor házát tárja elénk, rendkívül szellemesen variálható, csukható-nyitható helyiségeivel. A rendezés teljes mértékben tradicionális, számos geggel, bájos ötlettel.

A zenei megvalósítás korrekt, semmi több. Michael Güttler lendülete a nyitányban először elismerésre késztet, aztán kiderül, inkább hajszoltság, semmint feszes ritmus, inkább rigiditás, mint flexibilitás jellemzi dirigálását.

Az orkeszter, a világ valószínűleg legjobb operazenekara, gyakorlatilag a Bécsi Filharmonikusok, elsőrangú, s itt szembe jut az a sztori, már nem tudom, hol olvastam, vagy hallottam, hogy egy bécsi operarajongót megkérdeznek, te miért nézed meg ma este ezt a darabot, már vagy hússzor láttad, mire a válasz, na de ma a Herr Schulz játssza a fuvolát!

Az egyetlen világsztár – ha egyáltalán az – Michele Pertusi mint Basilio. Maga a hang inkább basszbariton, kiegyenlített olaszos voce, abszolút profi. Csak Gyaurovot nem tudta feledtetni, pedig amikor a bolgár basszust ebben a szerepben itt láttam, már pályája végén járt, a hang szárazabbá és „röcögősebbé” vált, ám egy hatalmas egyéniség volt a színpadon.

Laura Polverelli (Rosina) elsősorban a nagy európai házak keresett énekese, Bécsben az előző évadban debütált. Különös, hogy egy ilyen aprócska nőből ekkora volumenű hang árad – de éneklése számomra nélkülözte a könnyedséget, koloratúrkészsége nem a legkiválóbb.

A címszerepben Markus Werba, oly sok pályatársához hasonlóan a Volksoperben kezdte bécsi karrierjét. A hang nem tartozik az igazán emlékezetesek közé, színészi játéka viszont fenomenális, ugrik-mászik, ha a rendezés úgy kívánja.

S ez nála, egy fiatal, sovány férfinál érthető, annál csodálatraméltóbb, hogy ugyanezt megteszi Wolfgang Bankl is Bartolóként. Szinte a fizika törvényeit meghazudtolva bánik hatalmas korpuszával. Az est legnagyobb sikerét talán ő aratta (na, ja, vagy húsz éve Ensemblemitglied itt), ő az egyetlen, aki megengedhette, hogy a természetesen olasz nyelvű előadásba németül is beszúrjon poént. Dekázik a frázisokkal, ő maga a Doktor. De mindez nem tudja elfeledtetni, hogy maga a hangszín teuton, inkább Ochs vagy Klingsor, semmint egy Rossini-(anti)hős.

A világ egyik vezető operaházában, ismeretlen neveket olvasva, mindig egy nagy felfedezésre vágyok. Ha nem is „óriási”, de nagy meglepetés volt Benjamin Bruns (Almaviva). Elég, ha annyit írok: ha operadirektor lennék, és Flórez lemondana egy fellépést, őt hívnám meg helyettesíteni.

Jó, de legalábbis korrekt énekesek a kisebb szerepekben (persze már rég elmúlt az az idő, amikor egy Gáti István énekelte Fiorellót).

Nagy siker.

Hát, kérem, ilyen egy „átlagos” szombat esti előadás a STOP-ban.

(Köszönetünket fejezzük ki Mag. Maria Wiesingernek a beszámoló létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)