Domingo, per sempre (A Simon Boccanegra a Scalában)

2010. április 29.
Milánó
Teatro alla Scala

VERDI: Simon Boccanegra

Plácido Domingo, Anja Harteros, Fabio Sarti, Ferruccio Furlanetto, Massimo Canaletti, Ernesto Panarello
Vez.: Daniel Barenboim

Fura egy dolog ismét látni Federico Tiezzi rendezését, anno, úgy fél éve, Berlinből már beszámoltam róla; hát, mintha picit változott volna, mozgalmasabbnak tűnik, persze a színpad is nagyobb - direktben kellene összevetni.
Sok "fedés".

Barenboim mestert kifütyülték - azazhogy "kibúzták" -, tény, hogy Levine-hoz, Rizzihez képest (akikkel mostanság a Boccanegrát láttam) lassabb, ugyanakkor talán nála a legvégletesebb a dinamika, egyszerre lírai és mélyen drámai. Talán kevésbé izgalmas, mint kollégái, de egy mély, átgondolt dirigálás az övé.

Ismét Anja Harteros énekelte Ameliát, akárcsak Berlinben.
Akkoriban voltak ódzkodásaim, ezek szűnnek - a hölgy gyönyörű szopránja még mindig egy kicsit "teuton" a számomra (nem véletlen, hogy, ha jó tudom, most Elzaként szerepelt egy új DVD-n), de most melegebbnek, teltebbnek tűnt.

Fabio Sarti - aki a zürichi előadást lemondta, tette volna most is - préselten, matton énekelt.
Fiescóként a hatodik X-et elhagyó Ferruccio Furlanetto. A hang még mindig "ütősen" szól, a művész abszolút muzikális - most, e beszámoló írása közben gyűjtögetem az infókat pesti Fülöpjéről -, csak hát ugye Gyaurov emléke ott van az emberben.
Jó Paolo (Massimo Canaletti) és Pietro (Ernesto Panarello).

És akkor Plácido Domingo.

Ismét a színpadon, műtétje után, karcsúbban, és dinamikusabban játszva, mint januárban a Metropolitanben.
Ami pedig maga a csoda: a voce állapota. Az elmúlt bő fél évben láttam Boccanegraként Berlinben - egy-két forszírozott mély hangtól eltekintve jó volt. A Metben nagyszerű estéjét fogtam ki (sajnos, pont a New York-i közvetítés nem találta a legjobb hangi diszpozícióban, igazából a II. felvonástól talált magára).
Ez a hang egy harmincéves ember hangja. Valóban természeti csoda, hiszen Domingo "hivatalosan" is 70. életévében jár, de müncheni barátom (is) mondta, hogy valójában 75 (ő erről mostanság két könyvben is olvasott).
Egyetlen hangjába, egyetlen frázisába nem lehetett belekötni.

De az életkor teljesen mindegy. Domingónál dinamikusabb, szorgalmasabb, többet dolgozó-vállaló operaénekes talán nincs napjainkban - hiszen műtétje után pár héttel már saját vendéglőjét nyitotta New Yorkban, scalás fellépéseivel párhuzamosan az általa létrehozott operaversenyben zsűrizett. Jönnek a további Boccanegrák - Londonban, Madridban -, koncert Moszkvában, és Los Angelesben ismét elénekli Siegmundot.
Domingo pár éve azt mondta, énekesként a Boccanegra címszerepével búcsúzik 2009-ben az operától.

Visszavonulásról szó sincs. Találgatások felröppennek, tervekről suttognak. Marcello a Bohéméletben? Escamillo? És ami talán a pálya legutolsó nagy kihívása lehet: Rigoletto.

*

(Köszönetünket fejezzük ki a Scala sajtóirodájában dolgozó Lucilla Castellarinak a beszámoló lérejöttéhez nyújtott segítségért.