Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Domingo ismét dogeként – Verdi: I due Foscari

2014-02-10 15:10:13 Heiner Lajos

Verdi: I due Foscari 2014. január 23.
Theater an der Wien

Verdi: I due Foscari

Francesco Foscari - Plácido Domingo
Jacopo Foscari - Arturo Chacón-Cruz
Lucrezia Contarini - Davinia Rodriguez
Jacopo Loredano - Roberto Tagliavini
Barbarigo - Andrew Owens
Pisana - Gaia Petrone

ORF Radio-Symphonieorchester Wien
Arnold Schoenberg Choir
vez. James Conlon

A két Foscari Verdi egyik legrövidebb operája, a három felvonás zenei anyaga bő száz perc.

Korábban „élőben” nem láttam (Pál Tamás budapesti koncertszerű előadásán nem tudtam jelen lenni), természetesen gyűjteményemben ott a híres Gardelli-felvétel, és DVD-n a San Carlo 2000-es előadása is.

Utóbbit a bécsivel összevetve minden szempontból az osztrák főváros produkciója a jobb. Az egyre inkább megszokott „spórolási trendnek” megfelelően a Theater an der Wien-é közös színpadra állítás a Los Angelesi Operával, a Covent Gardennel és Valenciával. Thaddeus Strassberger rendezése hagyományos, mozgalmas (a börtönjelenetben „mellékszálként” ítélethozatalban, kínzásokban, stb. „gyönyörködhetünk”), Kevin Knight díszlete szemet kápráztató, akárcsak Mattie Ullrich kosztümjei.

Nálunk talán nem igazán tartjuk számon James Conlont a világ vezető operadirigensei között, érthetetlenül – ez az előadás Gardelli feszes tempóit, interpretációjának tüzét idézte fel, amúgy, egy kis offolás, a karmester Verdi iránti vonzódásáról mindennél többet elárul az a tény, hogy nagyobbik lányának keresztneve Luisa.

Impozáns volt Roberto Tagliavini Jacopo Loredano rövid, de fontos szerepében – egyébként egy 2009-es pármai előadásban ebben a szerepben videón látható.

Davinia Rodriguez (Lucrezia Contarini) rendkívül attraktív színpadi jelenség. Szopránja a kezdetekben kissé fojtottnak, préseltnek tűnt, majd egyre impozánsabban uralta a pokolian nehéz szólamot.

Arturo Chacón-Cruz (Jacopo Foscari) tenorja kellemes színű – ám udvariasan maradjunk annyiban, ez a kabát két számmal túl nagy neki.

És akkor ugrassuk ki a nyulat a bokorból.

Plácido Domingo vagy tíz éve jelentette be, 2009-ben a Simon Boccanegra címszerepében búcsúzik az operaszínpadtól. Kevesen hitték el, hogy tényleg megteszi – de elénekelte, azóta is énekli a szólamot, karrierje egyik legnagyobb sikere. Jómagam összesen hatszor láttam vele a Dózsét, Berlinben, New Yorkban, Milanóban, Londonban és kétszer Bécsben – a teljesítményeinek skálája a korrekttől a zseniálisig terjedt.

Aztán jöttek más baritonszerepek is, a nem túl jól sikerült Rigoletto a televíziós közvetítésben, Germont és Nabucco, meg Luna, mely figurákban nem hallottam, egy tavaly nyári remek koncertszerű Giovanna d’Arco.

Ha jól tudom, az idősebb Foscarit először Los Angelesben énekelte el, 2012 szeptemberében. Az utána eltelt szűk másfél év hozott jót-rosszat a művész számára – egy tüdőembóliát, egy finoman szólva is nem túl sikerült Verdi-lemezt baritonáriákkal, diadalmas színpadi visszatérést Salzburgban.

S akkor itt volt ez a bécsi este.

Szeretném leszögezni, és nagyon-nagyon felelősséggel, és elfogultság nélkül: az elmúlt vagy bő fél évtizedben ilyen friss, szinte intakt hangon nagyon ritkán hallottam Domingot énekelni. Maga a voce sötétebb, baritonálisabb, mint valaha (majd tíz év múlva, ha a Tell Vilmos címszerepének rugaszkodik neki, igazi sötét bariton lehet). Nem éreztem nyomát sem annak a tremolónak, lebegésnek, ami éneklését 2008 óta néha jellemzi. És nem lehetett észrevenni, mikor vett levegőt, frázisai szinte végtelennek tűntek, igazi zweigi Sternstunde volt számára ez az este.

Elgondolkodtam: hányszor képes ez az ember kimászni a gödörből? Amikor vagy húsz éve Salzburgban nem sikerült egy Otello-szériája, már temették – hogy aztán röviddel utána Bécsben triumfáljon. Vastagbélrák-műtétje után néhány héttel már saját éttermét nyitotta meg New Yorkban. És egy tüdőembólia sem gyerekjáték – de szűk hónappal később újabb szerepet adott hozzá hihetetlen nagy repertoárjához.

Ha valaki a nyolcadik X-hez közeledve még ilyen előadásokra képes, mint Domingo volt ezen a bécsi estén, teljesen értelmetlen a visszavonulás gondolatával foglalkozni.

A Császárváros persze mindig lenyűgöz, a Freyungban Warhol és Basquiat műveit bemutató kiállítást nézhettem meg (korábban nem tudtam, hogy Warholt kedves New York-i kollégáim tették el láb alól). Badenben izgalmas zenehallgatás barátoknál, és megkaptam ajándékba Conrad Seidl osztrák sörkalauzának legújabb kiadását is – emlékezve, hogy ő is jelen volt, amikor néhányan 1516-ban megalapítottuk a KGB-t…

Verdi: I due Foscari
képek: APA/Herbert Neubauer






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.