Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

Csupa móka és kacagás - Nino Rota: A firenzei szalmakalap

2013-11-19 20:33:30 Heiner Lajos

Lisszabon, São Carlo Operaház 2013. október 9.
Lisszabon, São Carlo Operaház,
Nino Rota: A firenzei szalmakalap
Opera négy felvonásban
(a 2011-es produkció felújítása)

Talán nem vagyok egyedül, ha azt gondolom, Portugáliát nem elsősorban a klasszikus zenével kell asszociálni, a Lisszaboni Operaház, hivatalos nevén Teatro Nacional de São Carlos pedig nem tartozik Európa legismertebb operaházai közé.

Ám, ha nem is a legismertebbek, de a legpatinásabbak egyike.

A portugál fővárosban már 1755-ben állt operaház, a jelenlegi épületet 1793-ban nyitották meg, Cimarosa egy darabjával (hány évvel Bécs, Budapest, Prága hasonló intézményei előtt?)

Az architektúra a Scalaéra "rímel", a nézőtér ovális, s öt szinten összesen 120 páholyt találni, szimmetrikus elrendezésben – a teljes nézőkapacitás 1100 fő.

A homlokzat, a milanói „nagytestvérhez” hasonlóan, kevésbé impozáns, a belső terek elegánsak, az akusztika – a földszint közepe táján legalábbis – remek.

Amikor konstatáltam, hogy lisszaboni tartózkodásom alatt egy Nino Rota-operát tudok megnézni, kissé elszontyolodtam – naná, szívesebben láttam volna Az afrikai nőt – ám végül ez az este felhőtlen kikapcsolódást, kacagást hozott.

Rota nálunk elsősorban mint filmzenék komponistája ismert, köztudott szoros művészeti kapcsolata Viscontival, Zeffirellivel, Coppolával, s mindenekelőtt Fellinivel – „A legértékesebb munkatárs, akivel valaha is együtt dolgoztam, egyenesen kimondom, és hezitálnom sem kell rajta, Nino Rota volt”, így a rendező.

Utánaolvasva a zeneszerző pályájának azonban egy jóval komplexebb kép bontakozik ki. Csodagyerek volt, első oratóriumát 11 évesen írta, rá egy évre elő is adták. Toscanini biztatására költözött az USA-ba, ahol zeneszerzés mellett dirigálást is tanult – bizonyos Fritz Reinertől…. Itt ismerkedett meg Gershwin zenéjével, kötött barátságot Coplanddel. 1937-ben a Milánói Egyetemen irodalomból diplomázott.

Több, mint 150 filmhez írt zenét, de említésre méltóak zenekari, kamara és kórusművei is.

Az Il Cappello di Paglia di Firenze, azaz a Firenzei szalmakalap legismertebb operája.

A farsa musicale története 1945-ig nyúlik vissza, ám befejezése mintegy évtizedet igényelt, premierjére 1955 áprilisában került sor Palermóban.

Amikor a Scala egy előadását megtaláltam a Tubuson (amúgy a Rota-tanítvány Bruno Campanella dirigálja, a tenor főszerepet pedig Juan Diego Flórez énekli), már tudtam, a darab legalábbis érdekes kell, hogy legyen.

Több annál. Egy rendkívül szellemes, sziporkázó opus, tűzijáték tűzijáték hátán. A szinopszis leírására nem vállalkozok (ha valakit nagyon érdekel, szívesen kölcsön adom a teljes olasz szöveget és portugál fordítását). Molnár Ferenc bukkan fel képzeletemben, sőt, az egész szüzsé szinte rejtői, az alapsztori bugyuta (egy paci megeszi ezt a bizonyos szalmakalapot, ebből aztán bonyodalmak sora születik, naná, hogy szerelmi galibák sorával). Persze a végén minden jóra fordul.

Rota zenéje, eufemisztikusan fogalmazva, eklektikus. Ott van benne Rossini, Lehár, Puccini hatása, én leginkább a zarzuela-tradíciót éreztem ki – de egy percre sem unalmas. Az egy szünettel mintegy háromórás előadás végig lebilincselt, székemhez kötött.

A nyitány (a la Wolf-Ferrari) utáni nyitómuzsika afféle, tudom, hic et nunc buta megfogalmazás, de mégis afféle „Leitmotivként” tér vissza, a harmadik-negyedik alkalom után már várja az ember, valami végtelenül triviális, ám kölyökösen szemtelen, pimasz téma.

Az élmény köszönhető a rendezésnek is, Fernando Gomes munkája pillanatig sem engedi lankadni a figyelmet. João Mendes Ribeiro díszlete egyszerű, funkcionális, s mégis látványos.

Nagyszerű volt a zenei megvalósítás (kivéve a szoprán főszerepet éneklő - ? - hölgyet, aki viszont olyan minősíthetetlenül kornyikált, hogy arra sem érdemesítem, nevét leírjam).

Nem kevesebb, mint tizennégy az énekes szólisták száma (direktorok figyelem: van itt szólam az együttes neves énekesének, de fiatal, pályakezdő tehetségeknek is itt a szárnypróbálgatási lehetőség!). Név szerint a Fadinardot éneklő Mario João Alvest emelném ki, kellemes, könnyű, lírai tenor, a néhai Alfredo Kraust idézi, azazhogy most a Youtube-ról meghallgatva, talán még inkább Luigi Alvát.

A Portugál Szimfonikus Zenekart João Paulo Santos vezényelte (úgy tűnik, ez a keresztnév errefelé oly gyakori, mint nálunk a Pistike), az orkeszternek jóval nevesebb együttesekhez képest sincs semmi szégyellnivalója.

Nem tudok arról, hogy ezt a Rota-kompozíciót valaha is színpadon lehetett volna látni Magyarországon. Pedig megérdemelné. A zeneszerző neve garancia lenne arra, hogy a „klasszikus” opera műfaja iránt kevesebb affinitást mutató publikumot is megnyerje. Remek lehetőség énekeseknek, rendezőnek, díszlet- és jelmeztervezőnek.

Lelki szemeim előtt már ott lebeg egy előadás. A szöveg Varró Dániel magyarításában, Toronykői Attila bukfenceztetné a cselekményt.

És László Boldizsár lubickolna Fadinard szerepében.

Lisszabon, São Carlo Operaház

Köszönetünket fejezzük ki Maria Gil (Sao Carlo Operaház) számára a tudósítás létrejöttében és az Operaház megtekintésében nyújtott segítségéért.






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.