Csoda Verbierben – 2009

Bevallom, amikor elindultunk második Verbier Fesztivál-látogatásunkra, nem gondoltam arra, hogy a hat nap eseményeiről beszámolót fogok írni a Momus olvasóinak. Hiszen tavaly már részletesen leírtam a környező táj szépségeit, a fesztivál sajátos hangulatát, beszámoltam a zenehallgatási lehetőségek gazdag választékáról. Csak apró különbségnek gondoltam, hogy ezúttal más hegyeket, völgyeket és tavakat keresünk fel, s természetesen más hangversenyeken veszünk részt.

Még az sem késztetett volna tervem megváltoztatására, hogy ezúttal felkerestük a legközelebbi városban, Martigny-ben a Gianadda Alapítvány kiállítási komplexumát. A főépület alagsorában 41, 1897 és 1939 között készített régi autót csodálhattunk meg. A földszinten most öt hónapon át a moszkvai Puskin Múzeum gyűjteményéből érkezett válogatás tekinthető meg, a több mint 50 képet felvonultató időszaki kiállítás címe – azt hiszem – mindent elmond: Courbet-től Picassóig. S ha az állandó gall-román régészeti kiállítás megtekintésére nem is maradt energiánk, a gyönyörűen felépített és ápolt parkban elhelyezett szobrok mellet nem lehetett elsietni – talán öt név megemlítése elegendő lesz az olvasók képzeletének megindításához: többek közt Arp, Brancusi, Miró, Moore és Rodin alkotásait járhattuk körül. S mindezt úton a melléképülethez, ahol éppen bő fél évig Leonardo csodálatos technikai ötleteinek késői makett-realizációi láthatóak...

Nem éreztem feltétlen késztetést, hogy beszámoljak a különleges hangulatú késő esti (11-kor kezdődő, s általában éjfélig tartó) Fenêtre sur l’Orchestre sorozat koncertjeiről, amelyen a fesztiválra verbuvált, tehetséges fiatalokból álló zenekar tagjai adtak elő kamaraműveket (legyünk rá büszkék: négy magyar is átjutott a mintegy 1000 jelentkezőből válogató zsűri rostáján). Pedig legalább Janáček Mládr című fúvóshatosának (a szokásos ötöshöz egy basszusklarinét csatlakozik) remek előadása, és a különösen tragikus sorsú Gideon Klein Terezinben írt utolsó művének, a Vonóstriónak ihletetten szép előadása mindenképpen figyelmet érdemelt. És számomra nagy élmény volt, amikor egy nyilvános zenekari próbán négy különböző fiatal karmesternövendék vezényelte Mendelssohn Olasz szimfóniájának egy-egy tételét, s a „tanár úr”, Kurt Masur a hatodik sorból alig egyszer-egyszer, hol nyersen, hol ironikusan, hol elismeréssel közbekiabálva egy-két mondattal elképesztően sokat javított a produkciókon.

Sokáig még az igazi (fizetős) koncertek közben sem gondoltam az élmények leírására. Pedig az alig 36 éves, elképesztően sokoldalú (kiváló zongorista, zeneszerző és költő) Lera Auerbach bemutatkozása rendkívüli esemény volt. A zeneszerző-zongoraművésznő először 24 prelúdium című sorozatát játszotta el. Mint az előadás előtt elmondott néhány rokonszenves bevezető mondatából kiderült, izgalmas kihívás volt számára egyrészt a 24 rövid darab egységbe kovácsolása, másrészt annak bemutatása, hogy a tonalitás ma is korszerű. A sorozatot szünetek nélkül játszotta végig, s úgy tűnt, alkotása maradéktalanul megfelelt mindkét kihívásnak. Ezután Julian Rachlin közreműködésével adta elő nemrég befejezett 3. hegedű-zongora szonátáját. Az alapjában borongós zene (az első tétel felirata: Adagio tragico) hihetetlenül izgalmas, értékes alkotás. Szívesen vettem volna, ha ragyogó előadásukat teljes egészében megismétlik.

Rachlin „saját” koncertjén is remekelt, különösen, amikor előbb rendkívül szép hangú mélyhegedűjén játszotta el Schubert Arpeggione szonátáját, majd hegedűre váltva a C-dúr fantáziát. Méltó partnere volt a zongoránál Nelson Goerne.

És felejthetetlen pillanatokat szerzett a két Capuçon-fivér is (mindketten Jean-Yves Thibaudet zongorakíséretével), Renaud (hegedű) Franck A-dúr szonátáját, Gautier pedig Prokofjev C-dúr csellószonátáját játszotta nagyszerűen. És Gautier Capuçon csatlakozott az Ebēne Vonósnégyeshez Schubert C-dúr vonósötösének megszólaltatásakor – ezúttal különösen az Adagio mennyeien szép hangulatát sikerült hibátlanul megragadniuk, de az egész előadás emlékezetes marad.

Az Ebēne Vonósnégyes önálló estet is adott, azt a három francia kvartettet játszották, amelyet az EMI CD-jén tavaly megjelentettek, s amelyről volt szerencsém a Momus hasábjain beszámolni. Ezúttal is nagyon szép előadásban hallottuk a Ravel- és a Fauré-négyest is.
S természetesen remekeltek a koncert végén, a tomboló közönségnek adott négy (!) jazz-ráadásban is.

A szünet után játszották el a Debussy-kvartettet – s ez után határoztam el, hogy tollat (bocsánat: klaviatúrát) ragadok, mert erről írnom kell. Zenebarátságom kezdete óta kedvenc „hangszerem” a vonósnégyes. Rengeteg kiváló együttest hallottam élőben, a XX. század derekán a magyar zeneélet meghatározó kiválóságának számító Tátrai Vonósnégyestől és a múlt század hatvanas-hetvenes éveiben talán legjobb formájában lévő Juilliard Kvartett-től kezdve a kortárs zenére szakosodott Arditti és a műfajilag szinte besorolhatatlan Kronos Kvartetten át a Bécsben a legendás Alban Berg Kvartett örökébe lépett Belcea Vonósnégyesig. De ilyen tökéletes együtthangzást, ilyen minden apró részletig kidolgozott előadást és ilyen önfeledten „éneklő” együttest még soha nem hallottam. Ez az interpretáció nem a pódiumról jött. Valahonnan az égből szállott alá.

És ezért írtam meg az egész beszámolót: Kedves Momus Olvasók, ha bárhol, bármikor alkalmatok van meghallgatni az Ebēne Vonósnégyest, ki ne hagyjátok! Ez a négy fiatalember csodára képes!