Csoda Prágában (Don Pasquale)

2006. február 22. - Prága
Stavovské Divadlo
DONIZETTI: Don Pasquale

Tessenek elképzelni egy olyan színpadképet, ahol középen valamiféle repülő van, kicsit A diktátor bevezető képsorait idézi fel, baloldalon a híres E=mc², de a négyzeten át van húzva, a táblán lévő felirat alatt egy kártyaszív, benne a P + és mellette üres hely, Don Pasquale amúgy időnként Einstein képzetét kelti, időnként a Picasso kalandjai szenilis, Schweitzert karikírozó doktoráét. Daniel Dvorák színpadképén akad még íróasztal, szánkó (az a klasszikus - negyven év alattiaknak hiába magyaráznám), íróasztal (két székkel - úgy állítva, hogy véletlenül se lehessen ráülni), szóval, ahogy felmegy a függöny, már sejti a néző, hogy itt valami páratlan ökörködés fog történni.

És így is történik. Pavel Mikulástik rendezése finom balanszot talál a (sokszor unalmas) konvencionális és a (sokszor zavaró) modernkedés között. És énekesei láthatólag élvezik, hogy a színpadon lehetnek.

De előbb a dirigensről, Oliver Dohnányiról. Igen, tudjuk, nem véletlenül ő a Národni főzeneigazgatója, és nem véletlenül - Macal és Belohlávek mellett - a legismertebb, rendszeresen Csehországban működő karmester. Azt is tudjuk róla, hogy szinte mindig kicsit gyors és hangos. Ez a Pasquale talán egy fél dimenzióval nagyobb volt, mint az általában megszokott. De nagyon, nagyon működött.

Egy réges-régi élmény: Szegeden - a később világkarriert befutott - Bruno Campanella dirigálta Donizetti Boleyn Annájának magyarországi bemutatóját. Emlékezetesen. Az igazgatói páholyban ott ült Szeged akkori főzeneigazgatója, Pál Tamás. Aki másnap a Don Pasqualét vezényelte. Vendégként ott ült Campanella. És Pálon látszott, nagyon meg akarja mutatni, a második finálé jut most eszembe, expresszvonatnyi sebességgel és mégis kristálytisztán robogott. Akkor nem gondoltam volna, hogy ezt a részt még egyszer így hallom. Mert csak így lehet hatásos. (Jut eszembe: mikor lesz a darabból egy minden szempontból megfelelő lemezfelvétel?)

Nos, tévedtem. Ismét megtörtént.

Dohnányi felesége, Natalia Melnik énekelte Norinát. A voce talán már egy kicsit súlyos a szerephez, egy valamikori Gilda, Violetta, Lucia úgy hiszem, Elisabetta és Desdemona felé kezd kacsintgatni, de még ebben a fachban is meggyőző. Ludek Vele a címszerepben telitalálat, őt mindig inkább basszbaritonnak éreztem, semmint Ochsnak vagy Vodniknak. Elegáns úrfi Roman Janál mint Malatesta (übrigens: más napokon Don Giovanni, a Figaro Grófja, vagy Germont). És a nagy felfedezés: Pavel Cernoch tenorja. A srác lehet vagy huszonnyolc éves (de nagykabátban), szemtelenül jóképű és ragyogóan játszik - és hát a mai tenorínséges világban egy ilyen hang rendkívüli. Ha bárhol zeneigazgató lennék, azonnal szerződtetném.

Nemrégiben volt a bemutató (a széria ötödik előadását láttam) - de hiszem, hogy nagyon, nagyon sokáig repertoáron marad. Így kellene lennie.
Merthogy könnyű megríkatni az embereket, de megnevettetni nagyon nehéz.