Cimbalomkoncert Pekingben

2006. október 15.
Peking
Beijing Concert Hall

Jangcsin (Yangqin), szantur (santoor), hackbrett, cimbaly - ki gondolná, hogy ezek a nevek gyakorlatilag ugyanazt takarják: annak az ideának térben, időben és egy picit formában eltérő megvalósulását, amelyet mi, magyarok cimbalom néven ismerünk, azaz egy lábakon, vagy nem lábakon álló, trapéz alakú üreges fatáblát, melyen a keresztben kifeszített húrokat puha fejű verőkkel szólaltatja meg az avatott játékos. A hasonlóság ennyiben ki is merül, mert a hangszerek hangja az igen hasonló játéktechnika ellenére már eltérő, nem beszélve a rajtuk megszólaltatott zenéről.

Az október 15-én a Pekingi Nemzetközi Cimbalomhét keretében megrendezett koncerten az érdekességet nem csak az egy családon belüli öt különböző hangszer jelentette, hanem az is, hogy ezeket (és saját országuk zenéjét) hat különböző nemzetbéli előadó mutatta be.

Először a hazai hangszereken játszó együttes előadásában hallhattunk egy műsorszámot. Bevallom, a kínai tradicionális zenével bajban vagyok, az európai zenekultúrán felnőtt fülemmel nemigen találok benne fogódzót: sem a forma, sem a harmóniai világ nem kínálja a hasonlóságnak még csak a csíráját sem, számomra teljesen követhetetlenek ezeknek a zenéknek a történései - ha vannak ilyenek. A pentatónia öt hangjának felismerése pedig nem okoz túl nagy örömet, ellenben az adott darab befejezése mindig meglep, mert sosem azon a hangon és akkor van vége, amikor azt várnám.

Kárpótlásul a hangszerek részletesebb bemutatásával tudok szolgálni. A jangcsin eredete a Ming nevű császárdinasztia korára vezethető vissza. (Sajnos Kínában a kormeghatározásnak eme nagyvonalú módszerét alkalmazzák, többnyire nem konkrét évszámhoz, évszázadhoz, vagy uralkodóhoz kötik az eseményeket, hanem dinasztiákhoz, ami olykor nagy intervallumot jelenthet. Esetünkben a Ming-korabeli meghatározás azt jelenti, hogy valamikor 1368-1644 között.) A hangszert hívják pillangó-citerának és százhúrú citerának is. Alakja, anyaga, felépítése, sőt hangja is hasonló a mi cimbalmunkéhoz, de mindenben kisebb, és lábak helyett lábazaton áll. Bambuszverőkkel szólaltatják meg, ma már a teljes kromatikus skálát el lehet rajta játszani, de a XX. század elejéig pentaton hangolású volt.

A koncert második fellépője India képviseletében a szanturján két művet(?), improvizációt(?) megszólaltató NandKishor Muley volt. Ez a zene számunkra már sokkal több esztétikai élménnyel szolgál, meglepő módon a kínai hallgatóságon láttam e darab alatt hasonló tanácstalanságot, mint amit magunkon tapasztalok a helybéliek muzsikáját figyelve.
A szantur messze a legkisebb hangú a családban, külméreteit tekintve is a legkisebbek közt van, eredeti indiai nevét úgy lehetne lefordítani, hogy százhúrú lant. Ezzel el is hangzott a lényeg, hiszen ha a lanthoz hasonlítjuk, akkor sokkal diszkrétebb hangzásvilágú instrumentumra kell gondolnunk, a hangterjedelme is csak két és fél oktáv. A földön törökülésben lévő játékos lábain pihen, és annak ellenére, hogy a diófa verők feje nincs bevonva puhább anyaggal, nagyon finom hangzás szólal meg a 91 húron.

A sorban ezután a fehérorosz Olga Misula következett, az angolul cimbaly névre hallgató hangszerrel, melynek eredetéről keveset tudni. Méreteit tekintve a szanturhoz hasonlítható, annál alig nagyobb, de asztalra, vagy lábazatra téve játszanak rajta, hangterjedelme másfél - két és fél oktáv között lehet, hangolása pedig diatonikus is, kromatikus is lehet. A hangszer méretéhez képest elég erőteljes hangon megszólaltatott, az előadó által írt népzenei ihletettségű mű - rövidsége okán - sajnos nem vitt sokkal közelebb a belorusz zenéhez, oroszos jellegűnek tűnt, de ez nem különösebb meglepetés. Annyi mindenképp kiderült, hogy a hölgy jól játszik hangszerén.

Az est legnagyobb és természetesen leghangosabb hangszere, a cimbalom következett. Herencsár Viktória (nem mellesleg: a Cimbalom Világszövetség elnöke) előadásában először magyar népdalfeldolgozást hallhatott a Beijing Concert Hall közönsége, majd Bartók Román népi táncai következtek. Ez a Székely Zoltán-féle hegedűátirat cimbalom-adaptációja, tehát kíséretes feldolgozás. Az izgalmakat a kísérőegyüttes jelentette, mert, mint a szólista a koncert után elárulta, olyan, három kínai zeneakadémistából álló vonóscsoport kísérte őt, akik életükben most kamaráztak először(!), és dicséretesen helytálltak. Kíséretük mellett még Rimszkij-Korszakov Dongója is végigviharzott a cimbalom húrjain, hatalmas sikert aratva a közönség soraiban.

A szünet után újra egy kisebb hangszer következett, a hackbrett, melyen alpesi melódiákat szólaltatott meg a svájci népviseletbe öltözött Johannes Fuchs. A három lábon álló hangszer érdekessége, hogy az igen éles, fémes hangzás mellett a verők fejének megfordításával egy halk, lágy hangzás is előállítható vele.

Ez után a terem hallgatósága a mindössze 19 éves, de lehengerlően virtuóz, ukrán Mihajlo Zaharia játékában gyönyörködhetett. Ő is a magyar hangszeren játszott, ennek oka, hogy Herencsár Viktória tanítványa immáron évek óta.
Utolsó egyéni fellépő a hazaiak képviseletében Li Lingling volt, a második műsorszámában ütőhangszeresek is közreműködtek.
Az est műsorát összkar zárta, az egyik legismertebb kínai népdal, a jázmin-dal e célra készült feldolgozásával.

Érdekes és változatos koncert volt, nem ártana ilyeneket szervezni a világ más tájain sem, mert ilyenkor szembesülhetünk azzal, milyen kevéssé ismerjük nemhogy az Európán kívüli, de akárcsak a közeli országok kultúráit.