Bo-hém-é-let Ve-ro-ná-ból

Puccini: Bohémélet
Teatro Filarmonico - Verona
Rendezte: Marco Pucci Catena
Karmester: Maurizio Arena
Közreműködik: az Arena di Verona zenekara és a Benjamin Britten énekkar
Rodolfo - Valter Borin, Mimì - Anna Laura Longo, Musetta - Maya Dashuk, Schaunard - Gianfranco Cappelluti, Benoit - Giuseppe Zecchillo, Marcello - Paolo Rumetz, Colline - Marco Spotti, Alcindoro - Graziano Polidori, Parpignol - Luigi Maria Barilone

Olykor nem is gondolná az ember, mekkora hatalma van a közönségnek az előadás felett. Kegyetlenül földig rombolhat egy remekművet -paradox módon- éppen azáltal, hogy agyonünnepli. Ez történt szombat este a veronai Teatro Filarmonicoban is. A nézőtéren mintha ádáz verseny folyt volna: ki tudja legelőször kezeit összecsapni abban a pillanatban, amikor az énekes ajkait áriájának utolsó hangja elhagyja. (Persze ezt nem mindig sikerült tökéletesen időzíteni, és párszor egy-egy cudar buzgómócsingnak volt képe beletapsolni egy röpke levegővételbe...)

A tapsmánia pedig végigzúgott az estén. Minden jelentősebb ária után újra meg újra, lerombolva és földbetaposva a többször is megszületni próbáló kitűnő előadást. És hogyha mindezek után valakinek mégse tűnt volna elég töredezettnek és szaggatottnak az opera, a négy felvonás közötti, három fél órás szünet végigülése kétségtelenül elgondolkoztathatta a fentieken. Merthogy érdekes "couleur locale": az első és harmadik szünet alatt szinte senki se mozdul a helyéről. A második szünetben meg talán félig se ürül ki a nézőtér...

Pedig az előadás nem lett volna rossz. Egy vontatott és unalmas első felvonás után a Café Momus kapuinak kitárásával feltámad a darab, és igazi bohém módra pulzál a játékos, örömteli fordulatok és a tragikus, szenvedéssel teli végletek között. Talán kicsit túl is teng később a szentimentalizmus, az elegáns könnyedség rovására.

Az est fénypontja a szentpétervári Maya Dashuk Musettája. Hangjának fénye valósággal beragyogja a Teatro Filarmonicot, eleven játéka és éneke, bohó vidámsága annyira természetes, mintha nem is a színpadon lenne. Ami pedig még egy lapáttal rátesz a sikerre: a Café Momusbeli jelentek tökéletessége. A második felvonásban helyükre kerülnek a hangok, a képek, a színek. Semmiből sincs túl sok, sem túl kevés, pont amennyi kell.

Rodolfo szerepében Valter Borinnak olykor sikerül arisztokratikus könnyedséggel és gazdag érzelemvilággal felöltöztetni hangját, sokszor viszont még elbizonytalanodik. Anna Laura Longo Mimìje kár, hogy nem tud örülni, csak szenvedni. Ha viszont szenved, akkor tényleg gyönyörűen és meggyőzően énekel.

Maurizio Arena karmester érdemel azért egy feketepontot. Odafigyelhetne kicsit jobban arra, hogy mikor mi történik a színpadon: sokszor a zene teljesen háttérbe szorítja az énekeseket.

Mindezekkel együtt a veronai Bohémélet egy egész jó előadás lehetett volna. Különösen akkor, ha a közönség otthon maradt volna...