Az első meghalás...
Brüsszel, a Szépművészetek Palotája, január 27.
Mahler IX. szimfónia
Londoni Filharmonikus Zenekar
Bernard Haitink
Az első szerelem. Az első csók. Az első ölelés. Az első meghalás. Valamennyi egyszeri, egyedi, megismételhetetlen.
Gustav Mahler mégis kétszer halt meg. Fizikai-szomatikus eltávozását megelőzően Kilencedik szimfóniájában - \"ausserst langsam - - ersterbend\" szól az utolsó tétel végének utasítása. Leonard Bernstein ezt a részt a meghalás zenei ábrázolásának nevezte, s Mahler életkörülményeit ismerve - Anna Maria lányának halála, a karmester Mahler New York-i háttérbe szorulása Toscaninivel szemben, s fokozódó szívpanaszai - mind-mind igazolhatják e véleményt.
Úgy hiszem, ezt a végletekig szubjektív darabot csak abszolút \"bedobással\", teljes átéléssel lehet vezényelni-játszani. Ki ne emlékeznék arra a döbbent csendre, mely Abbado 1986-os dirigálását követte Budapesten, a Kongresszusi Központban a Mahler Ijfúsági Zenekarral - a zárótétel elhaló pianissimóit követően vágni lehetett a csendet, a karmester mozdulatlanul, magába roskadva állt a pulpituson. Néhányan aztán elkezdtek tapsolni - de ez a taps elhalt, s majd\' egyperces döbbent silenzio után, amikor Abbado végre megmozdult, zúgott fel a tapsorkán.
Ha ez a tapsvihar az utolsó befejezett Mahler-szimfónia utolsó tételét követően azonnal felharsan, önmagában minősíti az interpretációt.
Bernard Haitink és a Londoni Filharmonikusok koncertjén ez történt. \"Korrekt\" volt az előadás, szenvtelen, hatásos, közel perfekt. Változatlanul úgy érzem, egyik brit zenekar sem tartozik az élvonalba. A Londoni Filharmonikusok rézfúvósai impozánsak, hangzásukat tekintve valahol köztes helyet foglalnak el a meleg \"bécsi\" és a technikás-szikárabb \"amerikai\" között. Jók a fák is, a vonósok viszont bántóan \"mattok\", szárazak, a negyedik tétel nagy kitörésénél (\"fliessender, doch durchaus nicht eilend\") kifejezetten csalódást okoztak.
És Haitink? Jó értelemben vett \"Kapellmeister\", világos, tiszta technikával (a Rondo-Burleske \"piú stretto\" zárása tényleg impozáns volt), de kisugárzás, karizma nélkül.
E koncert után Bruno Walter szavai jutottak eszembe: \"Mindenképpen - még Bach, Beethoven, Wagner műveinek hallatán is, akiknek zenéjét már leszűrt tulajdonnak érezzük - ajánlatos az interpretációban kételkednünk, hiszen éppen Mahlertől, a karmestertől tanultuk, hogy lehetséges a műveket újra meg újra \"első ízben\" előadni, s értékükkel egyenrangú előadásban ma is minden bizonnyal felismerhetjük műveiben a titánt, az újnak a zenében és a drámában védelmezője és segítőtársa a kongeniális előadóművész. Mégis létezik valamiféle fokozatos elerőtlenedés, lassanként a legmerészebb szenzációnak is halványulnia kell, s különösen gyengébb tolmácsolásban mindinkább fényét veszti.\"
Haitink Mahlerje ezen az estén csak a Hold sápadt világával tekintett ránk.
