Apró sziget – Tele gyönyörűséggel

Természet és ember alkotásának tökéletes szimbiózisa.
Apró sziget az Atlanti-óceánban, szélessége alatta marad a Balaton hosszának, a főváros lakosainak a száma megfelel Szegedének, mégis több szépséget rejt, mint sok nagy ország. Közel kétezer méteres zord hegycsúcsok, bájos öblök, a szomszéd szigeten remek strandolási lehetőségek.

Madeirán – hiszen itt járunk – azonban a „városi ember” is megtalálja számítását. Funchal bájos – különös a Sé, azaz a Katedrális zord külsejének és gazdag belső díszítésének kettőssége. Monte, templomában IV. Károly sírjával, a felejthetetlen Botanikus Kert, és a világon egyedülálló lejutási, azazhogy lesiklási lehetőség tobogánon.

A tobogán aszfalton sikló szánkó, két zsirardi-kalapos fiatalember kormányozza mintegy két kilométeres útján. Sebessége helyenként eléri az ötven kilométer/órás sebességet – félelmetes (ha nem lennék kopasz, azt írnám, hajmeresztő) élmény.

Gazdag múzeumai. Nyüzsgő kikötője, egy móló végére telepített, hangulatos étterem-mini sörfőzdével.

A sziget látnivalói pár nap alatt bejárhatók – számomra a rengeteg élmény közül talán az ún. palheirók, Madeira leghagyományosabb, zsúpfedeles lakóházai maradtak meg Santana faluban.

De immáron a klasszikus zenéről. Madeira ugyan Portugáliához tartozik, viszonylagos önállósággal (és, földrajzi helyzete folytán, sok függőséggel), de „ad magára”, ezt mutatja az 1888-ban átadott Teatro Municipal Baltazar Dias – sajnos, nézőterére nem jutottam be, viszont az emeleti előcsarnokban megnézhettem Júlio Silva Castro fotókiállítását – figyelemre méltó.

És ott van a Régi Vámház (Alfandega Velha), alapjai az 1500-as évekből. A regionális parlament székháza, nem látogatható – kivéve az itt tartott hangversenyek idejére.

Ilyen alkalom volt a Madeirai Klasszikus Zenekar március 23-i koncertje.

Az 1964-ben alapított együttes járt Európán kívül is. és az EMI számára is készítettek CD-ket. 42 tagja van, köztük két magyar (hangzású) is. A program felsorolta számos vendégkarmester közül csak Jaap Schröder neve csengett ismerősen – de ez minden bizonnyal az én tájékozatlanságomat tükrözi.

Orquestra Clássica da Madeira, oboán közreműködött és vezényelt Gordon Hunt
Funchal, március 23.

Klasszikus műsort prezentáltak: Mozart legelső szimfóniáját, a D-dúr oboaversenyt, K. 314, majd a szünet után Beethoven Negyedik szimfóniáját.

Gordon Hunt játszott oboán, s ő is dirigált. Illett volna ismernem a nevét – vezető oboista volt többek között a Philharmonia Zenekarnál és a Londoni Filharmonikusoknál, fellépett Giulini, Muti, Rattle, Sinopoli vezényletével.

Off: játszott Károly herceg és Camilla esküvőjén.

A Mozart-versenymű egy korábbi berlini előadásáról a következőket írta a kritika: „Kristálytiszta, arisztokratikus hangzásával, kétségkívül hangszere legnagyobb képviselői között a helye.” Ami számomra a legemlékezetesebb volt, az spontán, maníroktól mentes zenélése. S ez jellemezte a Mozart-szimfónia interpretációját is. Hunt nem dirigált a klasszikus értelemben, hanem mederben tartotta a zene folyását, muzsikusai ezt hallhatóan – láthatóan élvezték. Minden természetes, magától értetődő volt. Tátrai Vilmos emlékezete villant fel agyamban, és néhai atyai barátom, Meixner Mihály kérdése: „Hallottál te valaha Tátraiéktól egy rossz tempóindítást, egy stílustalan megoldást?”

Természetesen egy tipikus madeirai vacsora zárta le a napot, az elmaradhatatlan espadaval.

Itthon sokáig kerestem a zenekar valamely fellépéséről magyar nyelvű beszámolót, de hiába. És sanda gyanúm, hogy jó darabig nem is találok majd.

Sajnos.