Ahogy ők megszólalnak (A Bécsi Filharmonikusok a Musikvereinsaalban)

2006. október 10.
Bécs
Musikvereinsaal

Wiener Philharmoniker
Riccardo Muti, Dirigent Soirée der Wiener Philharmoniker 1

HAYDN: Symphonie g-Moll, Hob. I:39
MOZART: Symphonie g-Moll, KV 183
SALIERI: Ballettmusik zu \"L\'Europa riconosciuta\"
HAYDN: Symphonie F-Dur, Hob. I:89

Az a régi ház, amely csak úgy ott állt a Stephansdom mögött, és arról volt nevezetes, hogy valaha Mozart lakott az első emeletén, most kissé átalakult. Még most is arról nevezetes, hogy ott lakott Mozart, de a többi emeleten már nem lakik senki. Az a nem mindenapi vonzereje, hogy csak egy ház volt a sok közül, eltűnt. Felújították, igen ez kellett, biztosan nem először történt 1787 óta, amikor is Mozart elköltözött, de a hétköznapiság bája eltűnt róla, az egész: múzeum. Néhány reprodukált kép, levél, kottakézirat, és persze a szobák az elsőn: ilyen volt egy lakás, ahol Mozart élt.

A Musikverein nagyterme meg olyan, mint egy terem, amilyennek lennie kell annak, amelyet azért építettek, hogy ott hangversenyeket lehessen tartani. És azt nagyon lehet. Már csak azért is, mert ott ez ügyben a Bécsi Filharmonikus Zenekar a főilletékes, amely nem egészen úgy játszik Mozartot, ahogy azt ma illik, de tud olyat, amit azok a zenekarok nem tudnak vagy akarnak, amelyek tudnak úgy Mozartot játszani, ahogy ma illik. És ha a Wiener Philharmoniker úgy akarna Mozartot játszani, ahogy azok, akkor pont nem szólalna meg úgy, mint amiről messziről megismerszik, hogy ők a \"Bécsiek\".

Ez nem menti Riccardo Mutit, aki egy jó szívlapátnyit rátett arra, ahogyan ők megszólalnak, és ezt a megszólalást tette az értelmezési koncepció alapjává. Ami persze önmagában tényleg nem mindennapi, de a \"kis\" g-moll szimfónia teljes értékű előadásához kicsit kevés. A hangzás sima és udvarias, a viharos kitörések, futamok a nyugodt tempók által is megszelídítve szóltak az első tételben; csak semmi zavarba ejtően, sértően sarkos kitörés. Sőt, az oboaszólók lassabb tempóban indultak, és menet közben tovább lassultak. Ezt már nem is igazán értettem, milyen hagyományőrzés számlájára lehet írni. Talán inkább ízlésficam, mint zenei elképzelés. És a zárótétel is megsínyli a határozottság hiányát, unalmas lesz, mivel nem egy minden zenei összefüggést szigorúan számon kérő karmester kezében a kormány.

De a Haydn g-moll szimfónia igenis alkalmas volt arra, hogy a \"bécsi fény\" felragyogtassa. A jóval egyszerűbb zenei anyag nem követelt vaskezű karmestert, a - főleg a vonóskar által meghatározott - hangzás itt az előadás alapigazságává tudott válni. A vonósok egyébként 10-8-9-5-4-es létszáma a klasszikus zenéhez igazodott, tehát ennyiben már modernebb felfogású volt a koncepció. Vagyis az erőltetett monumentalizálás már tényleg a múlté. De a lényeg így is a szép hangzás volt. Nyugodt, lassú tempókat vett Muti, amelyek segítségével a zenekar csodálatos megszólalása a tételeket inkább egy visszahozhatatlan múlt - amit semmilyen régi hangszeres zenekar sem tud igazából újra elővarázsolni - emlékképévé avatta. Már a kezdő piano (bele a még igazán el sem csendesült közönség zajába) mutatta: ami máshol elérhetetlen cél, itt füllel hallható valóság, vagy annak égi mása. Mintha a hangszerek nem is a hang adói, csak egy más szférában megszólaló hangzó üzenet közvetítői lennének.

A Salieri-balettzene sok kis darabból, és egy oboaverseny lassú tételének is beillő számból, végül egy szimfónia zárótételével vetekedő fináléból állt, felkészült zeneszerzőnek mutatva az itáliai mestert, aki még annyi játszani valót is tudott a zenekarnak adni, hogy az itt is megmutathatta erényeit.

A záró F-dúr szimfóniából a finálé maradt emlékezetes, ahol a karmester is ragyoghatott kicsit, megvalósíttatva a zenekarral a haydni humor elemeit, a vártatlan dallami és harmóniai fordulatok kijátszását. Itt odafigyelt arra is, ami a hangzáson túl élteti a zenét.

Vitatható, sőt elfogadhatatlan zenei megoldások, vagy akár meg nem oldások jellemezték a koncertet, de a Wiener Philharmoniker szelleme - még a szinte kamarazenekarivá zsugorított méret ellenére is - tagadhatatlanul ott volt, és ez sokszor elégnek bizonyult az élményszerzéshez, noha hosszabb távon, vagy lemezen az ember talán a legutolsók között választaná Muti megvalósításában ezeket a műveket.