A zene öröme (Batiashvili, Welser-Möst és a Gustav Mahler Jugendorchester Bécsben)

2009. szeptember 19.
Bécs
Musikverein, Grosser Saal

Lisa Batiashvili – hegedű
Gustav Mahler Jugendorchester
Vez.: Franz Welser-Möst

SIBELIUS: Finlandia
PROKOFJEV: 1. hegedűverseny
CSAJKOVSZKIJ: V. szimfónia

Az elmúlt hetekben váltottunk néhány levelet a Momus egyik kiváló munkatársával arról, hogy miért is írunk a zenéről, miért készítjük beszámolóinkat. A levelezésben több érv és indoklás elhangzott, s közben többször visszatértem kedvenc „rögeszmémhez”: elsősorban azért kell írnunk, hogy megosszuk másokkal a hírt, ha jó zenét hallottunk, örömteli perceket éltünk át. Mert itt vagyunk néhányan, mindenképpen kisebbségben – nem tudom, talán a teljes lakosság egy százalékát tehetjük ki –, akik neveltetésünk, vagy egy többé-kevésbé váratlan szerencsés pillanat révén megismerkedhettünk az úgynevezett komolyzene szépségeivel. A legszerencsésebbeknek a zene aktív művelése is megadatott, másoknak meg kell elégedniük a passzív hallgatás örömével. Gondolom, nagy többségünk próbálja szeretett családtagjai, barátai, munkatársai figyelmét is ráirányítani ennek az előttük esetleg még fel nem tárult birodalomnak a szépségeire. S gondolom, sokunknak az a legnagyobb öröm, amikor egy-egy kísérletünk sikerrel jár, egy szép koncert után gyermekünk, szerelmünk, barátunk megszólal, hogy szívesen jönne ismét hasonló előadásokra.

Ennek jegyében magam sokkal szívesebben írok emlékezetes koncertekről, jól sikerült felvételekről, mint a kevésbé megragadóakról. Sőt, a fórumokban is összehasonlíthatatlanul szívesebben látom a remekművekért őszinte szívvel rajongó bejegyzéseket, mint a másik ízlésének leszólására specializálódott piszkálódók (milyen kár, hogy a komolyzene barátai, művelői közt is vannak ilyenek!) beírásait.

Ide, a Momus oldalaira feltehetően szinte kizárólag olyanok keverednek, akik a zenét – vagy legalább a hatalmas zeneirodalom egy-egy szeletét – megkedvelték, s őket aligha fogja zeneszeretetükben megingatni, ha egy-egy előadásról, vagy műről rosszakat olvasnak. Viszont a napilapokba kritikát írókkal kapcsolatban elkerülhetetlenül felvetődik a „mikor és mennyi rosszat szabad megírnunk?” dilemma.
Az általános érdeklődésű olvasóknak szánt újságokban a nem-zenebarátok szeme is rátévedhet a kritikai rovatra (pl. ha túl sokáig kell várakozni az orvosi rendelőben). S ha ott nem azzal találkoznak, hogy barátaim, gyertek komolyzenei koncertekre, mert csodálatos élményben lesz részetek, hanem – nagy valószínűséggel – azt olvassák, hogy igen, ez ugyan jó zongoraverseny, meg X. Y. előadó is jól képzett, de hát az adagiót túl gyorsra vette, a prestóban meg három hangot kihagyott; vagy az amúgy nagyszerű operát tönkrevágta A. B. énekesnő pontatlan intonálása, akkor a jámbor olvasó aligha azzal teszi le az újságot, hogy „no, most már egyszer kipróbálom én is, elmegyek egy hangversenyre, vagy beülök az operába!”. Nehéz tehát eldönteni, hogy a jó ügy érdekében kifejtett lelkesedés, vagy a szakértői szőrszálhasogatás legyen-e fontosabb...

Szerencsére a koncert, amelyről most írok, s amelynek ürügyén a fenti – elnézést kérek, hogy kissé hosszúra sikeredett – bevezetést írtam, ilyen kételyeket nem vet fel, kizárólag azért mesélek róla, hogy megosszam az olvasókkal az örömet, amit az előadás sok száz embernek szerzett.

Már a bevezetésként felcsendülő, igen népszerű Sibelius-mű, a Finlandia sejtetni engedte, hogy nem mindennapi élményben lesz részünk. Csodálatosan szólt a vonóskar, remekeltek a fúvósok, és Welser-Möst kitűnően irányított. Azután jött Lisa Batiashvili, akit immár harmadszor sikerült élőben hallanom, s most Prokofjev 1. hegedűversenyének előadásával még inkább rajongójává tett. Valami olyan belső átéléssel és technikai tökéllyel játszotta az amúgy nem a csillogó versenyművek kategóriájába sorolható, de nagyon izgalmas darabot, hogy teljességgel indokoltnak éreztem a Berlini Filharmonikusok koncertmesterének a Batishviliről készült portréfilmben elhangzó egymondatos értékelését: „She is the number one!”. S a nagyszerű előadást követő szünet végén az alig 30 éves művésznő – estélyi ruhájából egyszerű hétköznapiba átöltözve, húszéves kislánynak kinézve – szerényen beült a nézőtérre, hogy meghallgassa a többi fiatalt a koncert zárószámában.

Egy igazi „sláger”, Csajkovszkij V. szimfóniája következett. Welser-Möstről olvastam, hallottam már jókat és rosszakat is (egyszer egy fórumozó társunk egyszerűen „halvérű”-nek titulálta). Engem ezen az estén meggyőzött képességeiről. Pompás lendülettel vezette a csupa fiatalokból álló remek együttest (49 évével karmesterként maga is inkább fiatalnak számít). Ha volt az előadásban egy hajszálnyi távolságtartás, az azt hiszem nem volt több mint amennyi egy ilyen ízig-vérig romantikus darabban elengedhetetlen ahhoz, hogy az érzelmesség ne csapjon át érzelgősségbe. És még egy szempont, ami semmiképpen sem hagyható figyelmen kívül: az egész koncert során és az előadást követő ováció alatt is egyértelmű volt, hogy a zenekar fiatal muzsikusai rajonganak érte! Ez a rokonszenv nyilvánvalóan elengedhetetlen egy ilyen ragyogó produkcióhoz.

Azután a zenészek kezet fogtak szomszédjaikkal, mi nézők elindultunk kifelé. Az ajtó közelébe érve visszafordultam, s csodálatos látvány fogadott: a zenekar tagjai nem rohantak az öltözőbe, a színpadon kisebb csoportokban gratuláltak egymásnak, vagy éppen egymást átkarolva ünnepelték a koncert szépségét, sikerét. És egyszerre csak azt láttam, hogy az önfeledten örülő vonósokkal együtt mosolyog, ünnepel a színpadon az est szólistája, Lisa Batiashvili is...

Ilyen egy koncert, amikor a zenészek nem megszokásból, rutinból, hanem örömszerzés céljából játszanak! És ilyenkor természetes, hogy lélekben velük ünnepli az örökre megmaradó élményt a néző is.