A young.euro.classic koncertjei 3. - Litvánia

2003. augusztus 11., Konzerthaus Berlin
Litván Zeneakadémia Zenekara
Ingrida Armonaite, hegedű
vezényelt Robertas Servenikas
Mikolajus Konstantinas Ciurlionis: \"Miske\" (\"Az erdő\"), Szimfonikus költemény
Algirdas Martinaitis, Nebaigtoji simfonija (Befejezetlen szimfónia)
Eduardas Balsys, 2. Hegedűverseny
Edvard Grieg, C-moll szimfónia

A litván zeneakadémisták vendégszereplésére metrózva azon gondolkodtam, mennyire nem vagyunk túlműveltek a litván zenét illetően, vagy inkább nem művelnek bennünket agyon sem a lemezkiadók, sem a koncertszervezők. Itt van rögtön Mikolajus Ciurlionis (1875-1911), Nielsen és Rahmanyinov kortársa. Ahhoz ugyan túl korán elhunyt, hogy életművét kiteljesítve a független litván állam ünnepelt komponistája legyen, hátrahagyott zenéi mégsem szolgáltak rá a teljes ismeretlenségre.
Mégis, egyetlen \"nemzetközi\" lemeze is csak a Naxos ritkaságokat felvonultató - és ennek megfelelően drága - Marco Polo sorozatában kapható. Aki pedig zongoradarabjaira, fúgáira vagy kórusműveire kíváncsi, az kénytelen Vilniusból megrendelni a 4 CD-ből álló (majdnem) összkiadást. Pedig az elsőként felhangzó Az erdő című - leginkább Sibeliust idéző - szimfonikus költemény állandó szereplője lehetne az európai koncertrepertoárnak, pláne ha figyelembe vesszük Dvorak vagy Sibelius azonos műfajú és funkciójú sikerdarabjait.

Napjaink litván zenéjét Algirdas Martinaitis (1950-) Befejezetlen szimfóniája (1995) képviselte. Alig 15 perces tartama alatt motívumok és stílusok sorát, furcsa de fülbemászó keverékét hallhattuk. Az első ütemek alapján mintha a James Bond film zenéje robbant volna be, rögtön rájöttünk azonban, hogy valójában a Walkürök lovagolnak - Hojoho nélkül. Hagen hívószava is mintha felcsendült volna egy pillanatra, hogy aztán egy melankolikus filmzene-dallamra váltson a zenekar. Elaludni semmi esély, mert nyomban felébreszt a La Valse-t vagy a Sacre-t idéző nemi-erőszak-zene. S mielőtt, címéhez hűen, hirtelen abbamarad a szimfónia, valódi emberi nyögéseket sző bele a zenekar, überolva ezzel a West-Side-Story-szvit nagysikerű csettintéseit.

A szünet után folytatódott a huszadik századi litván zenével való ismerkedés, Eduardas Balsys (1919-1984) 2. Hegedűversenye szólalt meg Ingrida Armonaite közreműködésével. A zeneszerző - életrajzát olvasva - nem lehetett egy rebellis alkat (életút, betöltött funkciók, műveik stílusa). Bár a 2. Hegedűversenyt (1958) fordulópontnak tekintik az életműben, provokációmentes, neoklasszikus darabot kaptunk, a Sosztakovicsra vagy Prokofjevre kondicionált hallgatók is elégedetten sóhajtottak.

Az est programja a fesztivál jól ismert \"3 ismeretlen után 1 ismerős\" receptjét követte azzal a megszorítással, hogy Edvard Grieg első és egyetlen szimfóniája, a szerző népszerűsége ellenére, szintén ritka vendége a hangversenyeknek. Némely kritikussal ellentétben sokan arra a véleményre jutottunk: kár, hogy nem írt belőlük többet.