A szép Jonas, avagy Werther pólóban, ballonkabátban (A Werther Bécsben)

2011. január 21.
Bécs
Wiener Staatsoper

MASSENET: Werther

*

"A szép Jonas" - egy olasz zenei honlap, a rettegett "Grisi" használja ezt az állandó jelzőt, ha Jonas Kaufmann kerül szóba, eleve utalva arra, hogy Kaufmann sikerében a hangiaknál jóval nagyobb részt tulajdonítanak előnyös külső adottságainak. Számtalanszor olvastam már magam is nagy megütközéssel írásaikat, amelyekben egyebet se tettek, mint ostorozták az énekes különféle technikai fogyatékosságait. Igen, megütközéssel olvastam, mert bevallom, Kaufmann felvételei engem elbűvöltek, és elég hamar csatlakoztam az operarajongók azon népes csoportjához, amely benne látta a műfaj fiatalabb korosztályának jószerével egyetlen olyan képviselőjét, aki méltó lehet arra, hogy a nagy elődök örökébe lépjen. Ha baráti társaságban Kaufmannra terelődött a szó, mindig lelkesedtem, de hozzátettem, hogy amíg nem hallottam élőben, nem tudok róla végleges véleményt alkotni, mert számos énekest illetően kellett már álláspontomat revideálnom: gyakran előfordult, hogy felvételről csodálatosnak hallatszó művész színházban messze alulmúlta várakozásaimat. (Gondoljunk Melis György szigorú, de bölcs mondására: "arra a hangra, amelyik átment a keverőpulton, már nem vagyok kíváncsi".)

Szerettem volna Kaufmannt olyan szerepben hallani, amelyben jobban meg tudja mutatni énekesi kvalitásait, mert a Werther alapvetően énekbeszédes szólama kissé speciális eset - de mit tegyen az ember, ha Bécsben az idei szezonban csak ezt énekli? Maradt tehát a Werther, gondolván, a lényeg úgyis ki fog derülni. Hiszen azért megyek, hogy meglássam, meghalljam: olyan énekes-e Jonas Kaufmann, amilyennek a felvételein láttam, hallottam?

Csalódottan kell leszögeznem: nem olyan. Illetve: nem egészen olyan.
Ami az alakítás színészi részét illeti, teljes mértékben megfelelt várakozásaimnak, annak ellenére, hogy a Werther bécsi rendezése olyan produkció, amely semmiben nem segíti a fiatal német költő romantikus alakjának megteremtését. Massenet operájának már-már szentimentalizmusba hajló romantikáját és zenéjét egyenesen legyilkolja a modernkedő színpadi környezet. Pedig az alapötlet jó, a színpadot uraló óriási fa évszakonként változó formája hangulatilag remek keret is lehetne. Azonban a díszletelemek, amelyekkel a fát körülveszik, és a szüzsét az 50-60-as évekbe áthelyezik (bárszekrénybe épített televízió, hintaágy), bántóan stílustalanok, fájnak a szemnek és a szívnek egyaránt, mert a nézőnek minden pillanatban az az érzése, hogy ilyen környezetben nem tudja átadni magát a cselekménynek, ez a vadromantikus történet egyszerűen nem történhet, nem születhet meg sem benne, sem a színpadon. Arról nem beszélve, hogy a rendezés, mint a modern vagy annak tűnni akaró rendezők produkciói általában, totálisan énekes-, tehát nézőellenes. Állandóan a színpad hátsó részében tartja a szereplőket, akik a rivaldát meg se közelítik; a zeneileg és drámailag legfontosabb részeket is akusztikailag előnytelen helyzetbe állítja. Az abszurditás határát súrolja, hogy a finálét, Werther halálát egy hatalmas franciaágyban, a színpad oldalában, jól hátratolva játszatja - persze, nehogy valaki véletlenül is jól lássa és hallhassa! Kaufmann mindezek ellenére is hozta a párizsi konzervatív rendezésben már megcsodált figuráját, fekete öltönyben, amelynek szabása leginkább a Mao-kor kínai egyenruhájára emlékeztet, sárga pólóban és szürke ballonkabátban is romantikus lelkű poéta tudott lenni.

Eddig tehát, ami az alakítás színpadi részét illeti, a dolog rendben is lenne. A baj, mint már annyiszor, a hanggal van. A szín, mint a felvételeken, baritonális bár, de hiányzik a baritonális tenorok (pl. Domingo, del Monaco) középregiszterének súlya és tömörsége. A magas hangok, a látható erőfeszítésnek köszönhetően is, jobban kinyílnak, és tulajdonképpen át is jönnek a végig eléggé hangos zenekaron, de biztonságuk ellenére csak közepes volumennel. A híres pianók, amelyek felvételen olyan magával ragadóan éteriek, élőben meglehetősen fakónak hallatszanak. Nem merném állítani, hogy Kaufmann hangja torokban, hátul szól, mert ha így volna, nem lenne képes a pianókból gond és törés nélkül fortéba átmenni, de az biztos, hogy nincs teljesen helyes pozícióban. Ezért alapvetően hiányzik belőle valami: a csengés. A tenorhang fénye és csillogása. Az, ami a tenort valójában tenorrá, minden más hangnál különlegesebbé és varázslatosabbá teszi. Aki ismeri Pavarotti, Ilosfalvy, Gedda, Aragall és Giacomini hangját, pontosan tudja, miről beszélek.

Élőben válik egyértelművé, ami a CD-ken és DVD-ken nem ennyire nyilvánvaló, hogy Kaufmann hangja német hang, amelyből hiányzik a mediterrán jelleg. Ez a Werther esetében, zenéjének franciás stílusa és a szólam deklamáló jellegéből következően nem okoz problémát, de olasz repertoárban komoly hiányérzetet kelthet. Összefoglalva: Kaufmann kitűnő zenész, nagyszerű színész és jó énekes - de semmiképpen nem az a hangfenomén, amelynek felvételei alapján tűnt, és amilyennek vártam. Amit nyújt, nem kevés, és nem is téveszti hatását, mert a Staatsoper általában unott és hideg bérletes közönsége előtt is óriási sikert aratott. Jómagam is lelkesen megtapsoltam, annak ellenére, hogy számomra az igazi élmény elmaradt.

Partnernője, akárcsak Párizsban, Sophie Koch volt. Bár sikere majdnem vetekedett Kaufmannéval, hangilag nem győzött meg ő sem. Alakítása igen rokonszenves, hiteles, de világos színű, a magas és mély fekvésben is komoly gondokkal küzdő hangja igen távol áll a nagy mezzók számtalan felvételen dokumentált Charlotte-jától. Valójában egy "rövid" szoprán, aki bizonyára felső regiszterének korlátjai miatt kényszerült a mezzo fachra. A többi szereplő a Staatsoper házi gárdájából került ki, Albert és Sophie szerepében elfogadható (de semmi több!), a mellékszereplők esetében azonban a Ház híréhez teljeséggel méltatlan teljesítményt nyújtva. Sok rémséget megéltem már színházban és koncertteremben, de Benedikt Kobel produkciójának szakmai nívója még negyvenéves operalátogatói múlttal is megdöbbentett.

Francia karmesterre, Frederick Chaslinre bízták a négy estéből álló Werther-sorozatot. Bár zenei anyanyelvét beszélte, sok affinitást nem mutatott sem a történet, sem a zene finomságai iránt. A szólistákkal pedig, mondhatni, egyenesen brutálisan bánt, az első hangtól az utolsóig bömböltetve zenekarát, ügyet sem vetve a színpadi szituáció parancsaira vagy az énekesek zenei intencióira.

Az első találkozásom Kaufmannal tehát eléggé féloldalasra sikeredett. Talán meg kellene hallgatni egy olyan műben is, amely kantábilis jellegénél fogva több lehetőséget ad rá, hogy adottságait bizonyítsa. Valószínűleg adok neki még egy esélyt. Valószínűleg, de nem biztos.