A Salome a Deutsche Operben
Richard Strauss: Salome
Deutsche Oper, Berlin
Richard Strauss nélkül nem teljes a repertoár, vallják a német főváros operaházainak vezetői, s egymást überolva viszik színre az egykori berlini karmester ismert és kevésbé ismert müveit. A Deutsche Oper valódi Strauss-fellegvárnak számít, leginkább Christian Thielemann főzeneigazgatónak köszönhetően, aki Wagner mellett Strauss-vezényleteivel építette fel saját, \"a német repertoár mestere\" imázsát. Bár ez a tekintély a lemezkiadásban még nem érzékelhető, a Bismarckstrasse közönsége az elmúlt években Strauss operák sorát élvezhette. A Rózsalovag és az Elektra mellett olyan ritkaságok is műsorra kerültek, mint az Egyiptomi Heléna, a Daphne vagy az Árnyék nélküli asszony, nemzetközi sztárok közreműködésével (többek között Marton Éva, Deborah Voigt, Felicity Lott, Jerry Hadley).
Új Strauss-bemutatóra tehát számítani lehetett, de az sokakat meglepett, hogy az operaházak közötti egyeztetés szenátusi parancsolatára fittyet hányva épp a Salome-ra esett a választás, melyet a Staatsoperben évek óta sikeresen játszanak Harry Kupfer rendezésében. Udo Zimmermann a Deutsche Oper (idén megbuktatott) reformintendánsa a Berlinben nem ismeretlen Achim Freyer-t bízta meg a konkurens Salome színrevitelével. Az előző évadban <{>Verdi Requiemjét zenés színházzá (át)alakító rendező, bár új olvasatot ajánlott, ezúttal nem aratott sikert.
Freyer a szó szoros értelmében bohócot csinált a heródesi udvarból: az alakok egytől egyig színes hajjal, rikító sminkkel, fekete-fehér csíkos ruhában jelennek meg, fejükön tölcsérrel, vödörrel, WC-pumpával. Mintha nem is egy erkölcsi fertő, hanem egy infantilis vagy debil társaság közepébe csöppentünk volna. Királyi palota helyett a cselekmény végig egy légópince (más értelmezésben: tengeralattjáró-kabin) sárga falai között zajlik, ahonnan a holdat biztosan nem lehetett látni (Sieh\' die Mondscheibe, wie sie seltsam aussieht).
(http://www.deutsche-oper-berlin.de/home/premieren/salome/salome.htm#FOTOSHOW)
A címszerepben Susan Anthony, nagyhírű operaházak Wagner- és Strauss-specialistája debütált a Deutsche Operben, aki Freyer rendezésében nem a szexmániás csábító, hanem az unatkozó tinilány szerepét kapta. Ebben az alternatív olvasatban Salome nem is a bozontos próféta testére, hanem odafigyelésére vágyik (\"Warum hast du mich nicht angesehn...?\"), s miután teljes elutasításban részesül, dühében megsemmisít(tet)i vágya tárgyát. Ezt a deszexualizált felfogást képviselte egyébként Christel Goltz, a 40-es évek legendás Salome-ja is - persze mindenki eldöntheti, melyik értelmezés a szimpatikus számára. Énekesként Anthony sikeresen meg is birkózott a szereppel, de hogy tud-e őrjítően erotikus fátyoltáncot lejteni, azt egy másik rendezésből tudhatjuk majd meg: ilyesmi ugyanis nem szerepelt a programban. Fátyoltánc helyett könnyűzenei klippekből ismert diszkós mozdulatokat lejtett, majd zakatolt (!) a többiekkel, végül ide-oda kóválygott a színpadon, s dühösen vagdosta szegény plüssoroszlánt a falhoz. Az üzenet világos: ez a Salome egy éretlen kiscsaj, csábítani még nem, csak durcáskodni és hisztizni képes, s ebben semmi erotikus mozzanat nincsen.
Hogy ne pillanthassa meg az erkölcstelen hercegnőt, Jochanaan (Greer Grimsley) szemét a biztonság kedvéért bekötötték, mellkasára pedig fekete sarló-kalapácsot (!) festettek - ez errefele nem tiltott jelkép. Lófarokba kötött hajával inkább janicsárra hasonlított, mint prófétára, s ez a benyomás csak fokozódott, amikor a pongyolára vetkőzött Salome bőszen szorongatta a levágott fejet, melyből nem sajnálták a műfestéket. Az amerikai basszbaritont tavaly Hollandiként hallhatta a közönség, hangjával most sem okozott csalódást, bár a színészi megformálás kissé erőtlennek tűnt: ilyen átkoktól nem rebben meg senki és semmi.
A berliniek imádott René Kollo-ja 3 éve Lohengrinként búcsúzott ettől a színpadtól. Most Heródesként tért vissza, amit persze borítékolni lehetett a még aktív ex-hőstenornak. Igazi vén kéjencet sikerült életre keltenie, ahogyan narancssárga palástba burkolózva, agyonsminkelve, óriás szemüveggel és rosszul gombolt bő gatyában totyogott, majdnem nyáladzott a kiscsaj után. Hangja és játéka néha feledtette a rendezést. Heródiást Jane Henschel alakította, aki ugyan lebetegedett a bemutatóra, de a rákövetkező előadásokban már valódi házisárkányként hergelte férjét, miközben rózsaszín lufi-cicijeit rázta.
Az évad tervezését kísérő belső harcok során Thielemann főzeneigazgató még bizonyára bojkotthangulatban volt, mert nem élt a Strauss-bemutató vezénylésének (elő)jogával. Helyette a fiatal Marc Albrecht lett a dirigens, aki tavaly júniusban egy társulatot és közönséget próbáló monstrum, Messiaen Assisi Szent Ferenc-ének - sikeres! - bemutatójával vívta ki magának a kritika és a közönség tiszteletét.
A díszlet és a jelmezek első és végzetes sokkja után mintha apátia lett volna úrrá a közönségen, melyből csak a látványos befejezés rázta fel őket. Salomét ugyanis nem agyonütik/agyonszúrják/legéppuskázzák, hanem széttépik: combok, karok és egyéb testdarabok repülnek a záró hangok dörgésére. A többség nem mérgesen, inkább keserűen fogadta ezt a bohóckodást, WC-pumpával, plüssállatokkal, lufi-cicikkel együtt. Nincs harag, csak elkedvtelenedés: kellett ez nekünk? Talán jelzésértékű, hogy a Staatsoper nem vette le műsoráról saját Salome-ját. Bizonyára tudják, miért. Egyébként a vezetés nélkül maradt Deutsche Oper Bécsből importált mindenható főtanácsadója, Ioan Holländer (aki saját bevallása szerint nem értette a rendezést) minden ködösítés nélkül odanyilatkozta pár hete: ez a Salome nem fog működni...
