A Rigoletto Klagenfurtban

2007. november 29.
Klagenfurt
Stadttheater

VERDI: Rigoletto

Alex Vincens, Boris Statsenko, Petya Ivanova, Bretz Gábor, Lorena Espina, Sylvia Rieser
Kärntner Sinfonieorchester
Chor und Extrachor des Stadttheaters Klagenfurt
Mitsugu Hoshino

Rendezte: Jasmin Solfaghari

Nagyon kíváncsian ültem be erre az előadásra. A színház honlapján található fényképek nem a szokványos kosztümös előadásról tanúskodtak, úgyhogy minden reményünk megvolt rá, hogy valami újat, valami merészet hoznak az alkotók most is, mint a Wozzeck esetében.
És ezúttal sem csalódtam.

Bizonyára sokan vannak, akik úgy vélekednének Jasmin Solfaghari rendezéséről, hogy széttörte, megszentségtelenítette a Rigoletto tragikus végkicsengését. Az ötlet, mely az operát kortárs környezetbe helyezve jelenítette meg Piave szövegét, valóban elég közel járt a darab alapvető, megmásíthatatlan hangvételének elvesztéséhez. Végül azonban mégsem Verdi remekműve esett áldozatul, hanem a meglehetősen zabolátlan közönség került a darab „fogságába”. Az izgő-mozgó, ajtócsapkodó hallgatóságot a szarkasztikus humorral fűszerezett képek végül is rávették a történet figyelmes követésére.

A Mantuai herceg itt Klagenfurtban olasz maffiózóként lépett színpadra, ami különösen jól állt a ténylegesen is olasz származású fiatal tenoristának. Alex Vincens gyönyörű hanggal és meglehetősen jó külsővel megáldott délceg úriember, akinek huncut mosolya, karakán arca tökéletes keverékét adta a bővérű dzsigolónak és az akarnok főnöknek. A vehemens délies mentalitás nagyban hozzájárult a Solfaghari-féle rendezés sikeréhez, de valószínűleg ludas a sok énektechnikai hibáért is. A fiatalember erőből, ahol ez is kevés, lendületből oldja meg a magasságokat és a fortékat. Ennek az öngyilkos magatártásnak pedig az időnként megjelenő éles hangok mellett még sokkal nagyobb ára is szokott lenni a karrier vége felé.

A maffiózót védő kórus ezúttal sötét napszemüveges, öltönyös testőrgárdaként lépett színpadra. A kórustagok látható élvezettel játszották ezt a meglehetősen szokatlan megoldást. Ez az élvezet sodorta olyan közel a produkciót a bukáshoz. A herceg udvarában ugyanis mindig ott kísértettek a Monterone-féle átkok, a klagenfurti testőrök arcán folyamatosan ott virító mosoly azonban inkább egy Piedone-féle maffiaparódia irányába vitte el a dolgokat, semmint a történet végkifejleteként megjelenő tragédiához. Az viszont kétésgtelen, hogy pl. a mellettem ülő két csevegő kamasz úrhölgy ennek hatására kezdett némi érdeklődést mutatni a színpadon zajló események iránt, ami talán nem történik meg, ha nincsenek a kórus humoros kis jelenetei.

Boris Statsenko (Rigoletto) az első pillanattól kezdve kilógott ebből a képből. Az Ivan Inverardi helyére betegség miatt beugró düsseldorfi színész az arcán, a mozdulataiban hordja a tragédia jeleit. A bohóc viselkedését alapvetően a fáradtság, a kényszeredettség jellemzi. Sajnálatos, hogy a hangját is, mely mostanra teljesen elvesztette fényét. Mondhatnánk, hogy Statsenko hangképzése jól jellemzi a címszereplő karakterét, de a Gildával előadott első felvonásbeli kettős intonációs problémái és a levegő krónikus hiánya nem férnek bele a hangszínnel történő jellemábrázolás keretei közé.

Petya Ivanova (Gilda) – mintha csak a családi hagyományokat követő édes leánya volna Statsenkónak – körülbelül ugyanazokkal a hibákkal kűzd, mint történetbeli apja. Neki már ilyen fiatalon is kevés a levegője ahhoz, hogy különféle manírok nélkül megoldja a magasságokat. Ráadásul – Statsenkoval ellentétben – őt még a szövegmondás sem segíti, így az intonációs gondok mellett sokszor a torkát elhagyó visítós hangok is bántják az ember fülét. De a maffiózó „udvarának” kosztümös libáitól eltérő, nadrágos, sportcipős, kétcopfos megjelenés, kislányosan bájos viselkedés telitalálat.

Bretz Gábor (Sparafucile) az est legszebb pillanatait okozta a közönségnek. A csapatot alkotó maffiózókkal szemben ő a magányos bérgyilkos tulajdonképpen évszázadok óta változatlan karakterét hozta a színpadon, ráadásul végre egészséges hangképzéssel párosítva. Nemcsak jó hang, de – hála a magyar Zeneakadémia tanárainak – a szakmát is tudja. Így az egyszerű forgószínpaddal megvalósított színváltások alkalmával a neki jutó kis körcikk hozta az opera legjobb pillanatait.

Lorena Espina (Magdalena) és Sylvia Rieser (Giovanna) szólamai körülbelül úgy szóltak, mintha jobbhangú középiskolás lánykák énekelnének a színpadon. Nem tudom, mivel foglalkoztak az elmúlt években, de nem valószínű, hogy az éneklés tudománya lett volna mindennapjaik fő kérdése.
Kristof Klorek (Monterone) néhány hangja teljesen rendben volt. Rigoletto mellett ő volt a másik figura, aki nem hagyta a darab első felét sem komédiába fulladni.

Az utolsó jelenet végül meghozta a maga hátborzongató hangulatát. Azt hiszem, eredetileg nem Solfaghari ötlete – vagy legalábbis nem itt alkalmazta először –, hogy Gilda nem a zsákból kilépve énekli el utolsó hangjait, hanem a háttérből, a lány ég felé tartó lelkeként hallhatjuk őt. A zsákban már valóban csak egy élettelen test – egy bábu – fekszik. Ha nem csal az emlékezetem, egy rádióműsorban hallottam már egy kritikus által magasztalni az opera ilyetén módon történő zárását, de sajnos csak arra emlékszem, hogy német területen valósították meg így a lány halálát. Mivel Solfaghari a Deutsche Operben áll alkalmazásban, nem lehetetlen, hogy eredetileg is az ő ötlete volt. (Ha van valakinek erre vonatkozó információja, akkor azt szívesen venném akár a fórumokban, akár egy üzenetben.)

Nem beszéltünk még a karmester, Mitsugo Hoshino, és a zenekari árokban helyet foglaló Kärntner Sinfonieorchester teljesítményéről. Verdi minden bizonnyal zokogott volna, ha hallja őket játszani – de sajnos nem a gyönyörűségtől. Be vannak oltva az olasz zene ellen. Rigoletto és Gilda levegőproblémái fele részben a zenekar és a karmester enerváltságának voltak köszönhetőek. Pedig a zenei szövet nem túl bonyolult. Mégis úgy szóltak, mintha az első perctől kezdve a „kötelező szolgálat” utáni sörről álmodoztak volna az aktív muzsikálás helyett. Feltételezésemet az is igazolni látszik, hogy amikor Hoshino másodszor intett meghajlást zenészeinek, már mindössze hárman lézengtek az árokban.

A végső mérleg elkészítésekor pedig most is kitűnik, mennyire összetett műfaj az opera. A látvány, a színészek játéka a csapnivaló zenei teljesítmény ellenére is képes volt megjeleníteni Verdi művének lényegét.