A professzor úr nyugdíjba készül (Alfred Brendel Varsóban)

Alfred Brendel – zongora

HAYDN: f-moll változatok, Hob. XVII/6
MOZART: F-dúr szonáta, K.533/494
BEETHOVEN: Esz-dúr szonáta, Op.27/1
SCHUBERT: B-dúr szonáta, D 960

Stella, a csillagszemű (nomen est omen) szabadkozott, hogy csak a balkonra tudott jegyet adni erre az estére – én szántam rá magam túl későn erre a varsói hosszú hétvégére, de már az előző két este után tudtam, jól tettem, hogy kimentem a lengyel fővárosba.
Viszont elintézte, hogy Brendel, aki autogramot is csak ritkán ad, névre szólóan dedikálta a műsorfüzetet egy (másképpen szép szemű) szegedi pianista lánynak.
A művész – „kéthetes” korában – az év végével visszavonul, a személyéhez leginkább asszociálható műsorral búcsúzik. Hamarosan a Prágai Tavaszon, majd Salzburgban, és infóim szerint Budapesten is hallhatjuk majd.

A legkevésbé sem vagyok egy Brendel-fan. Bő három évtizede Felix Weingartner művészetéről tartottam előadást, a néhai Molnár Antal véleményét kértem, aki azt írta: „Weingartner lenyűgözött, csodálatra késztetett, de sohasem lelkesített.”

Hát ezt érzem Brendellel kapcsolatban. Ezen az estén nagyszerű formában zongorázott (pár éve Salzburgban egy Mozart-koncert előadásakor igencsak mellé-melléütött), a programot nagyon jó érzékkel állította össze, jellemző módon a két „Quasi una fantasia” szonáta közül nem a Mondscheint, hanem a technikailag kevésbé megterhelő elsőt választotta, a Haydn-darab hihetetlen intellektualitása a zongorista világához eleve közel áll, és pörgött a Mozart-darab is.

A szünet után pedig a Schubert-szonáta, a számomra talán legkedvesebb szólózongorára írt opus.
Törvényileg tiltanám meg, hogy ezt bárki nyilvánosan hetvenéves kora alatt eljátszhassa (jó, Sokolov legyen kivétel).
Úgy érzem, egy élet tapasztalata is kevés lehet, hogy a mű sejtelmességét, miszticizmusát, ködösségét, transzcendentális lényét éreztetni lehessen, ez a kompozíció talán már több mint egy kotta, szinte élő organizmus.
Lásd Horowitz késői lemezét. Ha ő, mint Furtwängler, legalábbis ezen a felvételen, puha ecsettel rajzolt, akkor Brendel, á la Toscanini, késheggyel formált.
Tiszta, átlátható, strukturalista volt minden.
Sokat elmondott Schubertről, keveset mutatott meg Schubertből.
Meghajoltam Brendel nagysága előtt, de emóciót nem tudott bennem kelteni.

Persze lehet, hogy ott működött bennem a freudi Unbewusst, tudtam, másnap Pesten majd Sokolovot hallom.
Hogy is mondta Asta Nielsen? Első férjét szerette, de nem tudott szerelmes lenni belé, a másodikba szerelmes volt, de nem tudta szeretni (vagy fordítva?).
Mutatis mutandis, Brendelt már tudom tisztelni, igazán szeretni még mindig nem.