A Porgy és Bess Klagenfurtban

Porgy: David Lawrence Michael
Bess: Cynthia Haymon
Sporting Life: David Lee Brewer
Crown: Zelotes Edmund Toliver
Jake: Kenneth Overton
Clara: Lorraine Hinds
Maria / Strawberry Girl: Bibiana Noble
Serena: Sabrina Elayne Carten

Klagenfurti Szimfonikus Zenekar
Klagenfurti Városi Színház Kórusa
Vez.: Guido Mancusi

Be kell valljam, nagyon készültem erre a koncertre. Azt gondolom, ha Bronxban találomra megkérek néhány feketét, hogy alakítsanak kórust, és összeszedek a közeli lokálokból egypár énekest, már akkor tökéletesen visszakapom Gershwin operájának lényegét. Arra azonban nem gondoltam, hogy az énekiskolák szerte a világon mindenütt belekotyognak a természet adta csodákba.

Szóval nyugodjanak meg Hölgyeim és Uraim, nemcsak a magyar zeneoktatási intézményekben érezzük olyan sokszor, hogy ez egy alaposan elrontott, de alapvetően jó hang. Pontosan így volt ez a Klagenfurti Színházban is.

Cynthia Haymon még elég jó alakítást nyújtott Bess szerepében. A közép lágéban tökéletes hang a felső regiszterek pianóiban nemcsak megőrizte hibátlan képzésmódját, de hátborzongató érzékiséggel párosult, ami a szerep szempontjából elkerülhetetlenül szükséges. A forték azonban sokat csorbítottak a hősnő hangi jellemábrázolásának megvalósításán. Úgy tűnt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy félretéve minden \"tudományt\" engedjen az ösztöneinek, vagy inkább a tradicionális operai hangvételt válassza. Ez a bizonytalanság viszont elvette Bess drámai arcát, a vívódó nőből így csak egy halvány, minden szél fuvallatára eltérülő kismadár maradt.

Párja a Porgy szerepében \"tündöklő\" David Lawrence Michael azonban az est legnagyobb csalódása volt. Ő az, akinél azokban a bizonyos énekiskolákban nem volt mit elrontani. Egyetlen szűk kvintecskét kivéve valahol a basszus lágé közepén egyszerűen nincs hangja. Ráadásul ezen - fiatal kora ellenére - egy kiöregedett kecske megfáradt, lassú vibratójával próbál segíteni. Ő az egyetlen, akinek a koncertszerű előadás ellenére a szólistákból visszafoghatatlanul kitörő színpadi játék is csak rontott a produkcióján. Porgy testi hibája ellenére nem egy pipogya fráter, ahogy Lawrence játékából kitűnt, hanem egy férfi, aki hisz a maga érzelmeiben és abban az útban, amit a boldogság eléréséhez egy nőnek fel tud kínálni.
Lawrence Porgyja nem hitt semmiben, pusztán csak esetlenül próbált némi alamizsnát kicsikarni Bess érzelmeiből.

David Lee Brewert az Isten is Sporting Life-nak teremtette. Ő mozgott a legtöbbet a színpadon. Kis összjátéka a karmesterrel, lazán dobált végtagjai, mesteri szemforgatásai alapján egy az egyben ott állt előttünk a maga gesztenyéjét sütögető, pitiáner kis drogdíler.
De ő sem egy hangfenomén. Nagyon kicsi, erőtlen hangja van, és még pianóban is kappanszerű magasságokat produkál, amin vékony testalkata is csak tovább ront. Annyiban viszont szerencséje van, hogy ez esetben a szerep viszonylag jól tűri ezeket a negatívumokat. A sok természetellenes hang szépen beépült színpadi játékába, s tovább erősítette a figura iránti ellenszenvünket. Valószínűleg ennek köszönhető fergeteges sikere is.

Az egész estében a legjobban azt sajnáltam, hogy Zelotes Edmund Tolivert nem Porgy, hanem Crown szerepében hallhattuk. Jó hang, magabiztosság, nyugalom - ha nem is olyan mozgékony alapkarakterrel, de minden ott volt egy tökéletes címszereplő-alakításhoz. Így sajnos csak néhány hang erejéig élvezhettük teljesítményét.

Hátravannak még a kisebb szereplők. Kenneth Overton Jake-je különösebb nyomot nem hagyott az emberben. Clara (Lorraine Hinds) még a leglaikusabb laikus által is ismert Summertime-ban folyamatosan az intonációval küszködött, s így sajnos kevés energiája maradt némi érzékenység belecsempészésére. Igaz, hogy a zenekar e téren inkább gátló tényezőként funkcionált, semmint biztos hátteret szolgáltatva az énekeseknek.

A Mariát és Strawberry Girlt alakító Bibana Noble-ról inkább nem nyilatkoznék. Hangja semmitmondónak tűnt, de szépen gömbölyödő pocakjával nem hiszem, hogy azt tudta nyújtani, amire egyébként képes. Amellett, hogy minden elismerésünk az ifjú hölgy fizikális teljesítményének, felmerül a kérdés: szükséges-e ilyenkor még mindig színpadra állni?

Az est másik fénypontja Sabrina Carten Serenája volt. Nem állt ő sem az operai hangképzés csúcsán, de minden hangképzéstanár sarlatánkodása ellenére valamennyiük közül a legtöbbet tudta megőrizni hangjának erejéből, fényéből, kiegyenlítettségéből. Ráadásul az épen maradt ősi színezet lebilincselő színpadi játékkal párosult.

Bár mindeddig sok negatívumról esett szó, mégis a létrejött produkció jobbik részéről beszéltünk. A hibák ellenére szép számmal akadtak hátborzongató pillanatok, amikor a szólistáknak sikerült megmutatniuk a zenéből azt, amit Gershwin rendkívül alapos tanulmányozás után Folly Island világából olyan természetes egyszerűséggel emelt át a műzenébe.

A zenekar viszont nemcsak hamis, de teljesen vértelen, minden lüktetést nélkülöző ritmussal megtámasztott, lagymatag muzsikálása végtelenül messze járt a feketék népzenéjétől. A germán vérből születő zenekari egység ennél a zenénél nem funkcionál, másra pedig sajnos egyáltalán nem volt képes a társaság. A karmester (Guido Mancusi) ahelyett, hogy vért izzadva próbálta volna egy, a megszokottól eltérő felfogásban egységessé tenni zenekarát, a legnagyobb nyugalommal, békés, langyos mozdulatokkal hajózott a szétesett, színtelen zenekar felségvizén.

Mentségükre legyen mondva, kénytelenek voltak a színházi előadásra szánt, meglehetősen mély, ám annál szűkebb színpad formáját felvenni. Ennek következtében a hátul ülők valószínűleg már csak ködös messzeségből, látcsővel kísérhették figyelemmel, hogy mi történik a színpad elején. A kórus pedig még ennél is beljebb, az ütők háta mögül próbált lépést tartani a produkcióval. Többnyire sikertelenül.

Az est legfájóbb pontja pedig valószínűleg csak nekem fájt. A koncertszerű előadásban a beszéd és a zene aránya közel egyforma volt. Az ismertebb számokon, duókon, kórusbetéteken kívül csak a narrátor jutott szerephez, aki német nyelven, enyhén hangsúlyozva mesélte a történetet. Tudom, hogy az emberiség nagy része nem foglalkozik az operairodalomnak még eme legkönnyebben bevehető részével sem. Tudom, hogy az előadás nekik készült. De a színpadiasan hangsúlyozott német nyelv és a spirituálék harmóniáival fűszerezett, a feketék ritmusában ömlő angol szöveg olyan ellentétben álltak egymással, mely egy mindkét néptől elszigetelt kívülálló számára feldolgozhatatlan. Két, nem ellentétes, hanem egymástól rettenetesen távoli anyag váltogatta egymást a színpadon, így az est folyamán az értelmi kapcsolat ellenére sem jött létre semmiféle egység.

A terem adottságait és ezt figyelembe véve erősen megkérdőjelezhető, hogy ennek a produkciónak ebben a formában létre kellett-e jönnie. A lényeg ugyanis - Gershwin darabja - sajnos áldozatul esett a negatív tényezőknek.

A költői kérdést azonban már feltenni is fölösleges, hiszen a választ ott helyben megadták maguk a nézők: fergeteges siker volt. Az emberek állva ünnepelték a csupán csak percekre felvillanó pozitívumokban is jól tükröződő Gershwint. A zene hatott, még így is.
A babérokat pedig boldogan aratták le az előadók.