A Peter Grimes a Wiener Staatsopernben

2006. október 11.
Bécs
Wiener Staatsopern

BRITTEN: Peter Grimes
(32. Aufführung in dieser Inszenierung)

Peter Grimes: Gabriel Sadé
Ellen Orford: Nancy Gustafson
Balstrode: Peter Weber
Auntie: Daniela Denschlag
1. Nichte: Simina Ivan
2. Nichte: Michaela Selinger
Bob Boles: Michael Roider
Swallow: In-Sung Sim
Mrs. Sedley: Janina Baechle
Horace Adams: Peter Jelosits
Ned Keene: Eijiro Ka
Hobson: Johannes Wiedecke
John: Lukas Dietrich
Dr. Crabbe: Wilfried Bazata

Dirigent: Stefan Soltesz
Inszenierung: Christine Mielitz
Bühnenbild und Kostüme: Gottfried Pilz
Choreinstudierung: Ernst Dunshirn
Choreographie: Roland Giertz

Tehát Bécsben is van Peter Grimes, mint nálunk volt néhány éve. Nem igazán avantgárd, de ízig-vérig huszadik századi alkotás, ennek megfelelő gyakoriságú (ritkaságú) játszottsággal. Ha jól lehet kivenni a szűkszavú internetes és nyomtatott információkból, a néhány éves produkció most ment ott októberben háromszor, azután egy ideig megint semmi. Ez volt a második előadás, teltházzal.

Igazából nem lehet tudni, mi az oka annak, hogy Peter Grimest, az egyszerű halászt a falu népe, amely legfőképp szintén egyszerű halászokból áll, kitaszítja. Az első felvonás nagyszabású tabló a faluról, amelynek lakói közt azért ott az orvos, a lelkész, a bíró, a részeges prédikátor, az ópiumfüggő idős hölgy, a kocsmáros-kuplerájosné és a többiek. Némi izgalmat okoz, hogy Peter Grimest tárgyalásra kellett idézni, mert az általa segédnek alkalmazott árvaházi kisfiú egy hosszabb, jó fogással kecsegtető úton szomjan halt a csónakban. A bíró bűncselekmény hiányában felmenti a halászt, de a nép végre konkrét okot találhat ellenszenve okául, sőt most már valóságos cselekvésre is ragadtathatja magát a valóban nem igazán szeretetre méltó, magányos antihős ellen.

Hajtóvadászat indul tehát Grimes ellen, akinek keze között közben a második árvaházból hozott kisfiú is meghal. És most nem is mondható, hogy a nagy fogást rögeszmésen áhító halász nem tehet róla: a viharban dolgoztatott gyerek lezuhan a meredek partról. Az üldözött férfi számára nem marad más kiút, mint hogy barátja, Balstrode kapitány tanácsát megfogadva kihajózzon a tengerre, és ott elveszejtse magát. Hiába az özvegy tanítónő vonzalma iránta, szeretete nem lehet elég a megváltásához, illetve Grimes először biztos anyagi egzisztenciát akar teremteni nagy fogások sorozatával ahhoz, hogy házába vihesse. De akár így, akár úgy, végzete elkerülhetetlen.

A komor tartalmat tükrözi a talán túlságosan is egyszerű színpadkép, amelyet a fekete szín ural. Díszlet szinte nincs, a színpadi nyílás körül egy zöld és egy kék neoncső fut körbe, melyek néha villognak, ki-be kapcsolódnak. Az első két felvonásban egy (nyilván) hajóorrot formázó háromszög alakú idom is kiemelkedik a talajból, csúcsa felé szaggatott fénycsíkok futnak, talán valami végtelenbe, sehová sem vezető utat szimbolizálva. Az utolsó felvonásra ez az elem széttöredezik, viszont fekete és hatalmas falakkal megjelenik Peter Grimes kunyhója. Elöl, a színpad felett egy óra lóg, mindig tizenegyet mutat, de ez nem igazán érdekes, mert a számlap csak egy azt takaró fehér vásznon keresztül látható, és így a jelenség leginkább a teliholdra hasonlít. Fontos elem még egy piros csónak, amelyet Grimes néha egy piros kötélen húz, olybá tűnve, mintha keresztjét cipelné.

A két főszereplő kifejezetten idősnek tűnik, ami nem volna baj, de a hangjuk is velük öregedett, Gabriel Sadé nagyokat tremolózott, és a magasai már bizonytalanok, Nancy Gustafson jobb alapanyaggal rendelkezik, de föntebb már ő sem az igazi. Ez különösen az első felvonásban énekelt duettjüket tette szinte értékelhetetlenné, élvezhetetlenné.
Swallow bíróval, az ő felmentő ítéletével (amely ellen a nép végül is fellázad) kezdődik az opera, az ő súlya ezért igen sokat nyom a latban - Ing-Sum Sim szép basszushangon, de a szükséges drámai erő nélkül énekelt. A többi szereplő hozta azt a színvonalat, amit egy ilyen operaházban elvárhatunk.

Nagy szerepe van a kórusnak, amely az istenáldotta népet jeleníti meg, na igen, itt negatív szerepben. Az egyébként igen nagy számú társulat néha inkább csak együtt éneklő énekesek gyülekezetének tűnt, a harmadik felvonás nagy drámai jeleneteiben emelkedve fel igazán csak feladatához.

Az igen gazdagon hangszerelt partitúrát megszólaltató nagyzenekar is fontosabb szerephez jut az átlagosnál, gondoljunk csak például a négy \"Tengeri közjáték\"-ra. Nos, Stefan Soltesz vezényletével a zenészek nem voltak mindig pontosak, és az egész megszólalás a nagy színházi térben a nagyoperai hagyományoknak felelt meg, mintsem a partitúra gyakran filmzenésen kiélezett fordulatainak kamarazene-szerűen értelmezett felmutatásában jeleskedett volna.

És ez az egész produkcióra jellemző volt, a nem mindennapian sötét hangvételű, végig reménytelenséget sugalló mű egyfajta a nagyoperai hagyományoknak megfelelő, talán közönségbarát, de ezzel együtt filmszerűen távolságtartó produkcióként valósult meg. A Kovalik Balázs és Kovács János fémjelezte pesti megoldás némely esetlegessége, egy-két gyengébb énekesi teljesítménye, és a hely kínálta szűkebb lehetőségek ellenére (de ez utóbbiból következően is) egy közvetlenebbül átélhető, elgondolkodtatóbb drámát jelenített meg.