A másik Bohémélet

Nyilván megvan az oka, ha egy színdarabot, egy operát évszázadokkal keletkezése után is játszanak, vagy egy könyvet olvasnak, de természetesen a fordítottjára is van magyarázat.
Szegény Leoncavallo. Most már értem, hogy miért utálta meg annyira a korábbi jóbarátot, Puccinit. Egy évvel az \"igazi\" Bohémélet premiere után mutatták be az ő változatát.
Tragikusan gyenge zene. Van benne talán két ismertebb melódia, egyébként széteső, ihlet nélküli, unalmas, fárasztó darab.

Az elmúlt két évben a világon mindössze két helyen játszották.
Ez is túl sok.

Most a Prágai Állami Operaház mutatta be, mindent megtéve a sikerért. Hilary Griffiths rendkívül koherens, színes dirigálása egy-egy pillanatban az embert hajlamosította arra, elhiggye, egész jó muzsikát hall. Egy gyenge baritontól eltekintve adekvátak voltak az énekesek is. Roman Hovenbitzer rendezésében a színpad egyre szűkült, talán a fenyegető véget szimbolizálva?
A mű első két felvonását jócskán meghúzták, ami nélkül a nyitókép úgy negyven perces lenne.

Csakhát, szegény Leoncavallo, megírta a Pagliaccit, aztán végigkínlódta a hátralévő szűk két évtizedet.

A Prágai Állami Opera új vezetése is gondol merészeket. Hamarosan ott lesz a következő Bohémélet-premier, a Puccinié, kontrasztnak. De akkor ki a fene nézi meg a Leoncavallóét?