A Makropoulos-ügy Sir Charles Mackerras-szal

2006. május 26.
London
Angol Nemzeti Opera

JANAČEK: A Makropoulos-ügy

Emilia Marty: Cheryl Barker
Dr. Kolenatý: Neal Davies
Albert Gregor: Robert Brubaker
Vítek: John Graham-Hall
Báró Jaroslav Prus: John Wegner
Janek: Thomas Walker
Hauk-Šendorf: Graham Clark

Az Angol Nemzeti Opera énekkara (karigazgató Martin Merry) és Zenekara
Vez.: Sir Charles Mackerras
Kosztüm: Sue Willmington
Díszlet: Charles Edwards
Rendezte: Christopher Alden

Egy előadásról szóló beszámolónak az előadásról illene szólnia, nem a darabról - engedtessék meg, hogy itt kivételt tegyek.
A Makropulos-ügy Janaček sok csodálója szerint legtökéletesebb darabja - mégsem lett oly népszerű, mint a Jenufa, a Katya Kabanova, vagy akár a Rókácska.
Janaček nagyon ott van szívem legmélyén, mégis, életemben először most láttam a darabot színpadon. (Jó pár éve játszotta Bécsben a Volksoper, Anja Siljával mint Emilia Martyval, de nem sikerült kifognom).

Mi e viszonylagos népszerűtlenség oka? Nem tudni. A zárójelenet nagymonológja, melynek szimbolizmusa szinte a Kékszakállút idézi, vagy magának a főszereplőnek a hideg karaktere, a la femme fatale, Lulut idézve? Vagy az, hogy \"klasszikus\" áriát nem tartalmaz - eltekintve a kis jóindulattal annak tartható zárástól?

Van olyan zenekritikus, aki Janaèek 1920 után írt operáinak női főszereplőiben - Katya, Rókácska, Emilia Marty - Kamila Stösslová különböző arcait akarja látni (a fiatal és házas Stösslová volt a rossz házasságban élt komponista utolsó éveinek múzsája - a \"hivatalos\" csehszlovák verzió szerint plátói, újabb kutatások ezt megcáfolni látszanak).
Akárhogyan is van, a Makropulos-ügyre is érvényes az érett zeneszerző technikája: apró motívumokból, mozaikokból építkezik, az éneklés sokszor parlando jellegű, gyakran előfordul, hogy a zenekar fontosabb szerephez jut.
Számomra Janaèek az a komponista, akinek muzsikáját a legoriginálisabbnak tartom a XX. század mesterei közül, akit szinte senki máshoz nem lehet hasonlítani.

A Karel Čapek műve alapján készült darab története minden Opernführerben megtalálható, így végre az előadásról.
Hideg, mint Emilia Marty, és brutális, mint a történet.

A díszlet fő eleme egy hotel, Bauhaus-stílusban, ebbe \"beleférnek\" dr. Kolenátý szobái éppúgy, mint az operaház színpada.
A színpad kisebb elemei is hideget sugároznak (pl. az első kép irodájának modern bárt idéző székei).
A szereplők mozgatása sokszor szimbolikus, sokszor gyomorkavaróan realista (Prus szinte koitál Martyval).

Az ambivalens érzéseket keltő rendezéssel szemben a zenei megvalósítás elsőrendű.
Az énekesek egyikébe se lehetne belekötni (na jó, ha nem Londonban, akkor a Metben vagy a világ valamelyik más vezető operaházában énekelnek), számomra a nagy felfedezés Cheryl Barker volt: gyönyörű hang és megjelenés, intelligencia, ragyogó játék.
Mindez angolul persze, ami azért kicsit fura volt.

Az ENO nézőtere, színpada hatalmas (nem gondoltam volna, milyen gyönyörű színház, de méretei miatt joggal nevezik Amfiteátrumnak), akusztikája nagyszerű.
Ezt szemmel láthatóan kihasználta napjaink legnagyobb Janaèek-dirigense, Sir Charles Mackerras is, elánnal, ezernyi színt kikeverve vezette az előadást.

Jó lenne ezt a produkciót cseh nyelven hallani. Erre várni kell - 2008-ban veszi át a prágai Nemzeti Színház.
Remélhetőleg Sir Charles irányításával. Merthogy 2008-ban lesz 44 éve, hogy az operát ő mutatta be Nagy-Britanniában.