A fehér nő felfedte kilétét

Párizs - Opera Comique
BOELDIEU: A fehér asszony

Kedves Operabarát! Hány emlékezetesnek induló estét láttál-hallottál, mely aztán katasztrófába fordult - az egyébként is nyugdíjas, kopott tenor végleg berekedt, a szopránra rátört az akut fejfájás, a dirigens köszvénye kiújult, és mögötted az idős nénik elővették a Negrót.
Történhet ez fordítva is.

Boieldieu leghíresebb operáját, a Fehér asszonyt (La Dame blanche) ritkán játsszák - a bemutató városában, Párizsban hatvanegy évi szünet után 1997-ben vették ismét elő. Az Opera Comique produkciójának felújítását láttam.

Hervasztóan indult az egész. A valaha jobb napokat látott Pasdelup zenekar a nyitány indításakor nem volt együtt. A végen sem. Közben egymást előzgették a szólamok. Egyáltalán: az volt az ember érzése, ha a dirigensnő egy rántottát össze tud ütni, elmondható róla, a fakanalat nagyobb sikerrel forgatja, mint a karmesteri pálcát. Később a zenekarban is javult valamelyest a helyzet, a muzsikusok láthatóan (hallhatóan) megpróbálták függetleníteni magukat, elsősorban néhány fa- és rézfúvós szólóban sikerrel. Maga a mű is javuló tendenciát mutat, a második felvonás fináléja igazi nagy concertante, s persze ott van a második tenorária, az egyetlen szám, amelynek melódiája ma is ott van minden operabarát fülében - a nagy cavatina, Viens, gentille dame, vagy ahogy korábbi nemzedékek ismerték: Komm, holde Dame. Leo Slezák századunk elején készült felvétele, dacára a német nyelvnek, azóta is a bel canto éneklés egyik példája (és, ha Slezákkal meghallgatjuk Eleazar rövid szólóját a Zsidónőből, vagy Otello Ora per sempre addioját, eldől a kérdés, ki volt a nagyobb, ő avagy Caruso). Nos, ha nem a ruhát, hanem a hangot nézzük, a tenoristáé, Gregory Kundéé volt a \"fehér\" - ez az a hangféle, amely egy évszázaddal korábban oly típusos volt a francia színpadokon: hajlékony, biztos magassággal, jó koloratúrával, de kevésbé vonzó hangszínnel. Híresebb kollégái (noha Kunde a Metbe is eljutott, s az EMI legutóbbi Lakmé felvételén Geraldot alakítva jó kritikákat kapott) közül Rockwell Blake, John Aler, Raoul Gimenez vagy a pályakezdő Ramon Vargast említhetném. Kunde azonban sokhelyütt ellenállhatatlannak bizonyult, lélegzetelállító, amikor egy tenor a magas C-t pianissimo \"fogja meg\", fortéig crescendót csinál, majd fokozatosan halkítva ismét pianissimo fejezi be a frázist. S emellett jó megjelenésű, jó színészi vénájú énekes.

Annaként egy bizonyos Raphaelle Farmant hallhattunk. Kunde nevét ismertem - az övét nem. Világkarrier előtt áll. Lehet, hogy van, akit a hang egy kissé fémes csengése zavar - dehát a nagy Renée Fleming hangjából is hiányzik a \"morbidezza\". Technikája tökéletes, és a művésznő talán a legragyogóbb jelenség napjaink szopránjai között.Annyit sikerült róla megtudnom, hogy Gluck Euridicéjét már lemezre vették vele. Érdemes ezt a nevet megjegyezni. A kisebb szerepeket adekvátan elénekelték (Sandra Zeltzer szopránjával is fogunk találkozni, úgy hiszem).

Arányos rendezés, hagyományos díszletek, igazi franciás kosztümpompa.

S az opera maga? Scribe mester, a széles tájékozottságú librettista legalább három Walter Scott-darab motívumait illesztette össze, egyes források szerint kiegészítve más szerzőktől származó elemekkel is (azaz gátlástalanul össze-vissza lopkodott). Van itt amnéziás hős, gonosz gyám, intrikus karakterfigura, hű szolga, meg persze a Fehér Nő, aki vegülis lelepleződik (mily találó ez a magyar szó ugye!), persze Anna ő, és a Szoprán a Tenoristáé lesz, ittavégefusselvéle - de ha teheted, nézd meg egyszer, vagy hallgasd meg az EMI lemezfelvételét.