Bejelentkezés Regisztráció

Külföldön

A dámák nyertek – Tudósítás Don Giovanni kirchstetteni pókerpartijáról

2014-08-26 08:44:07 - zsoly -

Schloß Kirchstetten - Don Giovanni 2014. augusztus 6/8.
Schloß Kirchstetten

MOZART: Don Giovanni

Don Giovanni – Thomas Weinhappel
Il Commendatore / Masetto – Gelu Dobrea
Donna Anna – Rodica Vica
Don Ottavio – Xavier Rivadeneira
Donna Elivra – Alexandra Vogrin
Leporello – Leszek Solarski
Zerlina – Lenka Pavlovic

Kammeropernorchester Schloss Kirchstetten
vez. Hooman Khalatbari

Négy év után elmondhatom, hogy mostanra stabil pontnak számít a nyári menetrendemben a „KlassikFestival Schloss Kirchstetten” programsorozatának operaelőadása. 2011-ben A denevért láttam, aztán 2012-ben már tudósítottam is a Figaró házasságáról, tavaly pedig a Rigolettóról. Idén a Don Giovanni volt műsoron, hét estén. A helyszínről és a speciális színpadi körülményekről már korábban írtam, most nem ismételném magam.

Ha a lehető legrövidebben akarnám jellemezni ezt a Don Giovanni előadást, akkor azt – Molnár Ferenctől kölcsönözött áthallással – így tenném: játék a kastélyban. Némedi Csaba rendező és Gianpiera Bühlmann díszlet- és jelmeztervező a tavalyi Rigolettóra gyászba öltöztették a kastélyt, most azonban kártyaasztalok és tengernyi kártyalap fogadja a kastélyba érkezőt. A rendező persze már jó előre leosztotta a kártyákat, de a néző természetesen kellemes izgalommal várhat egészen a második finálééig, mire kitanulja a lapjárást.

A kastély földszintjén Zerlina és Masetto kártyáznak. Ezt persze az érkező vendég még nem nagyon veszi észre, annál inkább a fejéhez kap, amikor az előadásról távozóban ugyanitt találja kártyázni az ifjú szerelmespárt. Az első szinten, mintegy a lépcsőfordulóban, már feltűnőbb jelenség Donna Elvira, aki jóskártyákat pakol magának. A második emeleten pedig, közvetlenül a nézőtér előterében Don Giovanni, Donna Anna, Don Ottavio és Leporello pókereznek. Némedi a kerettörténetek mestere (olvassák el újra –zéta– lelkendezését arról, milyen keretszituációból indult a tavalyi Rigoletto), az egész Don Giovanni-sztorit egy pókerpartiba ágyazza. Indulhat a játék!

Az alapötlet után szinte tálcán kínálja magát a színpadi kivitelezés: ember nagyságú kártyalapokból és rekesz méretű dobókockákból áll össze a díszlet. Lehet velük szobát építeni, lehet őket intim helyzetekben paravánnak használni, ezen felül természetesen a játék koncepciójába illeszkedő szimbolikus és a néző által is igen jól érthető jelentéstartalmat hordoznak.

Vannak állandó kártyák, ezek közül a két főszereplő a pikk ász és a pikk király: Don Giovanni és a Commendatore. A dobókockából lehet a maszkabálra bárpultot építeni, emelhető belőlük hadiállás lőrésekkel a Don Giovanni megverésére készülő, csúnyán át- és megvert Masettónak („Metà di voi qua vadano”), szolgálhat engesztelő masszázs, majd szerelmi ágyul („Vedrai, carino”; „Non mi dir”), hogy aztán egy pillanat alatt sírkő legyen belőle a temetői jelenetben. Sőt, a kockákkal a Don Giovanni álruhájába bújt Leporellót is be lehet villámgyorsan falazni tettenérésekor. Az előadás második felére arra is ráeszmél a néző, hogy ráadásul mindig az a szereplő építi, rendezi a kockákat, aki éppen úgy gondolja, hogy az adott helyzetben és pillanatban ő tartja a kezében a szálákat, ő irányítja a játék folyását.

Még a függöny nélküli, kifutószerű, keskeny színpadon a színváltozásokat is meg kell oldani: a kártyák és kockák rendezésével sokszor maguk az énekesek készítik elő a következő jelenet képét. De a rendező ezzel semmiképpen sem degradálja őket díszletmunkássá, mert mindig értelme van annak, amit csinálnak. Zajlanak az események és folyamatosan, szinte észrevétlenül alakul a színpadkép. Ennél nem is kell több ahhoz, hogy a színpadtól, az énekesektől karnyújtásnyira ülő néző számára tökéletes legyen az illúzió, hogy ő is benne van a játék sűrűjében. A közönség ennek köszönhetően érezhetően együtt él, együtt rezdül az előadással.

A darab két csúcspontja az első és a második felvonás fináléja. Az első fináléban még Don Giovanni győz, a színpadra feltett három nagy dáma kártyalap előtt marionett bábosként, piros zsinóron rángatja és köti gúzsba Donna Annát, Don Ottaviot és Donna Elvirát. Aztán fordul a kocka, a második fináléban már a három dáma köti gúzsba a vergődő Don Giovannit.

A rendezés a kényes vacsorajelenetben is kitűnően megőrzi a játékos karaktert. A Commendatore végig a színfalak mögül énekel, a szelleme nem jelenik meg a színen, így nem válik a jelent démonivá, ami nem is illene ehhez az előadásoz. A drámaiság azonban csöppet sem vész el: mi sem kézenfekvőbb, mint hogy Donna Anna az, aki bosszút áll. A Commendatore színfalak mögüli dörgése során, márványosra meszelt karokkal Anna jelenik meg a színpad előtt a többiekkel, akik mind neki asszisztálnak. Nem kell férfikar sem, zseniális húzás, hogy Donna Anna, Donna Elvira és Zerlina, a színfalak mögül pedig a Commendatore éneklik a jelenet rövid kis kórusát, Don Giovanni gúzsba kötése és vergődése közben. Persze, a dámák nyerik a játékot, ők állnak bosszút. Kitűnőek a karakterek, ami természetesen nem kis mértékben a színészként is kiváló énekeseknek köszönhető: Donna Annát a bosszút vezérli, Zerlina Donna Annát követve, különösebb reakció nélkül, amolyan parasztlányka módjára hajtja végre a kötözést, Donna Elvira pedig még ekkor is majd belehal a szerelembe, siratja Don Giovannit, de pontosan tudja, mit kell tennie ahhoz, hogy ne bukja el megint a partit. A záróakkordokra Don Giovanni köteleivel együtt kiviharzik a teremből.

A Scena ultima hosszú szólós, duettes részét kihúzták, maradt belőle a rövid záró tutti (az előadás alapjában véve a rövidebb, prágai verzióra épült azzal, hogy az „Il mio tesoro” helyett a „Dalla sua pace”-t hallhattuk Ottaviótól). A pókerparti nyertesei együtt örülnek a színpadon, az utolsó hangokra pedig Don Giovanni újból feltűnik a rendezői balon, kezében kártyapaklival, arcán széles mosollyal újabb játékra invitálja hőseinket.

A pókerparti játékosaihoz kiváló, fiatal gárdát verbuváltak a fesztivál vezetői. Az énekesek szemmel látható örömmel alakították a szerepeiket, kivétel nélkül mindenki komoly színpadi teljesítménnyel ajándékozta meg a nézőket. A Donna Annát éneklő Rodica Vica drámai koloratúrszoprán. Egy tömbből faragott, meleg, olaszosan csengő matériával bír. Apja holttestének megtalálásakor olyan drámát csinál a színpadon, hogy az embernek libabőrös lesz a karja. Játékából nem csak a rettenet és a döbbenet érzik, de – s mindkét előadáson határozottan ez volt az érzésem – az első hangtól kezdve süt róla a lelkifurdalás. Miért is?

Némedi nem tette meg a nézőkkel ugyanis azt, amit a legtöbb rendező megtesz: nem bújtatta el a nyitójelenetet a díszlet (egyáltalán nem jótékony) homályába, és nem hagyta nyitva azt a kérdést, hogy mi is történik valójában Don Giovanni és Donna Anna között. Itt ők a nyitóképben szerelmeskednek. Ezért van Donna Annának lelkifurdalása. Még nem ismerte fel apja gyilkosát, arra csak később kerül sor, de mikor apját vérbe fagyva találja, tudatalattija már akkor jelzi neki, „te is hibás vagy!”. Rodica Vica tehát döbbenetes kezdést produkál, hangilag is. A gondot az jelenti azonban, hogy ezután a pont után hangilag „túlsül”, és ezen a szinten marad az opera hátralévő részében. Ezáltal vokális szerepformálása egysíkúvá válik, a túlzott drámai hangadás miatt pedig nem ritkán disztonál, magasságai olykor alacsonyak. Kiváló adottságait és tudását még így sem tudja feledtetni, a technikailag legkritikusabb részeken visszavesz a drámából és előveszi énektudását, pazar megoldásokkal. Az volt az érzésem, hogy fejben kellene neki helyére tenni ezt a szerepet, mert mindene megvan ahhoz, hogy hangilag is első osztályú teljesítményt nyújtson.

Partnere a drámában Don Ottavióként a Magyarországon jól ismert Xavier Rivadeneira. Hangja inkább spinto, mint lírai karakterű. Az a spinto, aki tud legatót és Mozartot énekelni. Ez sem gyakori, valljuk be. Pedig milyen szépen csengnek a mozarti frázisok erőteljesebb hangján.

A Donna Elvirát éneklő Alexandra Vogrin hangilag tökéletesen más karakter Rodica Vicához képest: igazi német hang, jugendlich-dramatisch szoprán. Magasságai fület gyönyörködtetően magvasak és átütőek, kár, hogy a szerepben nem kápráztathatja el a közönséget sok csúcshanggal. Éneklése több mint üzembiztos. Jól áll neki a realitástól már-már tényleg elszakadt fúria-karakter. Megmosolyogtató, amikor nyitó áriájában annyira el van révedve a múlton, hogy észre sem veszi, amint Leporello teáscsészét bűvöl a fel-alácikázó kezébe, cukrot és kanalat dob a csészébe. Donnánk pedig a záróskálára heves kavargatásba kezd. A két énekesnővel a helyére kerül a donnák közötti hangi viszony is: Donna Elvira súlyosabb hang, mint a fiatal Anna. Annak köszönhetően, hogy Anna – a nem ritka szereposztási gyakorlattól eltérően – ebben az előadásban nem drámai szoprán, a hangi karakterek és arányok közelebb viszik a szereplőket az eredeti történet realitásaihoz. A korszakból kiindulva Anna alig lehet több, tizenhat-tizenhét éves hajadonnál.

Schloß Kirchstetten - Don Giovanni

Zerlinát az elbűvölő Lenka Pavlovič énekelte. Bájos jelenség a színpadon, élvezi az olykor vérbő komédiázását, de kiválóan adja az együgyűt is. Szopránja szépen cseng, felfelé pedig csodásan nyílik. Ekkor döbben rá az operába járó emberfia, hogy oly sokszor hall szopránként futatott sztárokat, akik meg szűkülnek és szűkölnek odafent. Nos, Zerlinánk nem ez a kategória. Még jó hogy szerencsém volt látni és hallani, majdnem nem így lett. De erről majd az Intermezzóban. Masettója a Kirchstettenben már többször fellépő basszus, Gelu Dobrea. Kettős szerepében a Commendatorét is ő énekelte, így egyszerre volt lehetősége megmutatni a játékos és a drámai vénáját is. Robusztus hangjával mindkét szerepben kiválóan helytállt.

Leporellót a szintén fiatal Leszek Solarski énekelte. Korát azért említem külön is, mert basszbaritonján még hallatszik olykor a fiatalságából fakadó nyersesége. Ezzel együtt is szépen helytáll (már amikor a karmester hagyja levegőt venni, de majd még erre is visszatérek), játéka kiváló és megérdemelten aratja le szinte az este legnagyobb tapsát és bravóit.

Don Giovanniként Thomas Weinhappel lopta be magát a közönség, különösen annak hölgytagjai szívébe. Sármőr megjelenése alapján telitalálat erre a szerepre, és éneklésére sem lehet panaszunk. Színészi képességei alapján kicsit talán mégis kilóg a sorból, a drámai jeleneteket kiválóan hozza, a komikus részekben viszont túlkontrolláltnak érzem, mintha kívülről figyelné a mozdulatait. Hadd szögezzem le, Weinhappel kiváló énekes és kiváló a színpadon is, a gárda összes többi tagja viszont olyan magával ragadó alakítást nyújt, hogy őmellettük feltűnik ez az apróság Don Giovannink szerepformálásában.

Az est dirigense szokás szerint Hooman Khalatbari. Már a két évvel ezelőtti Figaróban is feltűnt, a Rigoletto kapcsán már finoman szóvá is tettem, a Don Giovanniban azonban már egyenesen zavaró volt, hogy a karmester tempói egysíkúan gyorsak. A basszusokra különösen nem figyel. Leporellót szinte belefullasztotta a regiszteráriába (agogika és lélegzetvétel gyors tempók mellett is létezik, ha hagyják élni az énekest közben). Az első felvonás esküvői kórusában („Giovinette...”) pedig félreérti a zenei karaktert. Előadás után megnéztem a kottát: 6/8-os Allegro. Mi pedig száguldó Prestót kaptunk. A 6/8 ringató, táncos karakter, még csak véletlenül sem fogható fel száguldásként. Különösen nem Gelu Dobrea mellett, aki súlyos basszusával próbált e jelentben Masettóként helytállni. A karmesteri teljesítmény különösen azért fájlalható, mert a kis zenekar most jobb zenészekből áll, mint eddig valaha. A tavaly disztonáló oboistát lecserélték, a vonósok is nagyon jók, hallani és látni is öröm, ahogy az egy első- és másodhegedűs (igen, egyedül ültek a pultjuknál) kamarazenei minőséggel és a kamarazenélés örömével adja át egymásnak a szólamokat.

Némedi és Bühlmann együttműködésében már a második Da Ponte-operát volt szerencsém megnézni. A Figaro is kiváló koncepció volt, a Don Giovanni talán még kerekebb lett. A két darab kapcsán világosan látszik a jelmeztervező erőssége is: kitűnő érzékkel bánik a finom pasztellszínekkel. A Maulpertsch-terem színbő freskója alatt jó érzékkel találja meg a szolid árnyalatokat, hogy aztán egy-egy exponált helyen vörös, hófehér vagy épp fekete kosztümben emelje ki a hőst a pasztell protagonisták sorából. Remélem, egyszer lesz módom a Cosit is megnézni ebben a koprodukcióban.

Intermezzo

A szerdai előadást váratlan esemény zavarta meg. A lakodalmi kórus után Lenka Pavlovičnak sürgősen el kellett hagynia a színpadot, és akut gyomorpanaszai miatt nem is tudta folytatni az előadást. A produkció azonban egyetlen percre sem állt le. Weinhappel, akkor még mit sem sejtve, hogyan lesz tovább, elismerésre méltó lélekjelenlétről bizonyságot téve, egyedül, Zerlina nélkül énekelte el az opera legismertebb részét a „Là ci darem la mano” kezdetű duettet. A közönség eleinte zavarban volt, aztán szimpátiatapssal jutalmazta Weinhappelt. A dirigens intett tovább, és Zerlina következő jelenetébe a színpadra varázsolódott (szó szerint!) Polgár Etelka, a produkció rendezőasszisztense és az este játékmestere. Aki nem mellesleg tavaly előtt Marcellinaként, tavaly pedig mint Madama Destino remekelt a színpadon. Bár ez már nem a premier volt, de az előadáson mindnyájunk szerencséjére jelen volt a jelmeztervező is, aki – ne kérdezzék, hogy – szintén öt perc alatt és szintén a semmiből rávarázsolta (megint csak szó szerint!) Zerlina ruháját a Pavlovičnál jóval korpulensebb Polgár Etelkára. A beugró rendezőasszisztens pedig jött, látott és győzött. Az egész szerepet némán végigjátszotta, a közönség legnagyobb megelégedésére. Néma Zerlinaként brillírozott azzal a vérbeli komikus jelenléttel, amelyet Marcellinaként már láthattunk tőle. A tapsrendnél hatalmas bravózás fogadta. Nem kell kicsinyíteni, megmentette az előadást. Némedi Csaba rendezéséből ugyanis egyetlen szereplő sem hiányozhat. A finálék Zerlina jelenléte nélkül szimplán értelmetlenek, és az énekestársak is leblokkolnak, ha nincs, aki Zerlina helyett elkapjon és a helyére rakjon egy-egy díszletelemet. A szólam persze hiányzott, de az előadás megmenekült. Ahogy Stephan Gartner, a fesztivál intendánsa később beszámolt róla, az előadás után garmadával kapta a hálálkodó és örömködő e-maileket a nézőktől, akik értékelték, hogy meg lett mentve az előadás, és hogy közben felhőtlenül, hiányérzet nélkül szórakoztak. Dramma giocoso à la Mozart. Póker a kastélyban.

Schloß Kirchstetten - Don Giovanni

(A közölt fotók a próbákon készültek, a KlassikFestival Schloss Kirchstetten hivatalos sajtófotói.)






A lapunkban megjelent szövegek a Café Momus, vagy a szerző kizárólagos szellemi tulajdonát képezik és szerzői jog védi őket.
A szerkesztőség külön, írásos engedélye nélkül mindennemű (részben vagy egészben történő) sokszorosításuk, felhasználásuk, kiadásuk és terjesztésük tilos.