A Coliseum fájdalmas sóhaja

Modeszt Muszorgszkij: Khovanshchina / Hovanscsina
(Dimitrij Sosztakovics-féle verzió)
English National Opera - London, Coliseum
2003. január 23.

Rendezte: Francesca Zambello és Julia Pevzner
Karmester: Oleg Caetani
Ivan Khovansky - Willard W. White
Andrey Khovansky - Tom Randle
Vasily Golitsyn - David Rendall
Shaklovity - Pavlo Hunka
Dosifey - John Tomlinson
Marfa - Jill Grove
etc...

A politika sokszor megtagadja az alamizsnát a kultúrától. Még akkor is, ha egy olyan intézményről van szó, mint a Coliseum. A tavaly nyáron elkezdődött közel 40 millió fontos restaurációs munkálatoknak is jelentős szerepe van abban, hogy az English National Opera anyagi problémái jelenleg annyira súlyossá váltak, hogy már-már veszélyben forog az intézmény működtetése. Amennyiben a politika sürgősen segítségére nem siet, az első költségcsökkentő hullám rövidesen a kórus egyharmadának elbocsátásával jár.

A Khovanshchina-ban egyébként is jelentős szerep jut a kórusnak. De én még soha nem hallottam kórust annyira lelkesen és monumentálisan énekelni, mint a csütörtök esti premieren. A Coliseum kórusának énekében ott volt az operában jelen levő fájdalom, megtörtség és remény mellett a személyes fájdalom és remény. Mintha egy utolsó, hatalmas emlékművet állítottak volna az előadással... A múltnak, a jelennek vagy a jövőnek? Ezt döntse el a néző maga.

Négy óra az idő és a tizenhetedik század végi Oroszország börtönében. A Dosifey és Marfa képviselte múltbeli merev vallásos hagyományok, a Khovanskyak által kedvelt anarchikus jelen, a Golitsyn felvillantotta jövő összecsap, anélkül hogy bármelyik alternatíva is vonzó lenne a néző számára.

A színpadon igencsak szaporán ver a darab pulzusa. A kórus szinte mindvégig ott van a háttérben, Francesco Zambello és Julia Pevzner rendezők és Nicola Bowie koreográfus kiváló munkáját dícséri az a tökéletes összhang, ami a szereplők színpadi jelenléte és a pillanat drámai súlya között lépten-nyomon tapasztalható. Oleg Caetani karmester a Melbourni Filharmonikusok éléről érkezett a Coliseumba. Kitűnő vezényletével emlékezetes művészi színvonalon szólaltatja meg a Khovanshchina-t.

Az énekesek szinte mindannyian csúcsteljesítményt nyújtanak. Különösen Marfa szerepét éneklő Jill Grove mezzo-szoprán, kinek szerepében tökéletesen egymásba simul a vallás és a hagyományok iránti rajongás a szexuális vágyakozással. John Tomlinson (Dosifey) kiváló hangja és színpadi megjelenése a drámai feszültség egyik tartóoszlopa. Pavlo Hunka (Shaklovity), Willard W. White (Ivan Khovansky), David Rendall (Vasily Golitsyn) erős, csengő éneke szintén dícséretet érdemel.

Nemigen találhat az ember kivetnivalót ebben az előadásban. Hacsak véletlenül úgy hozza a sors, hogy anélkül keveredik a Coliseumba, hogy előzetesen alaposan áttanulmányozná a cselekményt. Ha pedig még arról a történelemóráról is hiányzott hajdanán, amikor a tizenhetedik századi Oroszországról meséltek neki, akkor bizony bajba kerül. Mert az operát színpadra állítók óriásit tévedtek abban, hogy az oroszról angolra lefordított szöveget feliratok hiányában bárki meg is érti.

A monumentális történelmi operát zárójelenete a XXI. századba repíti: Dosifey híveivel együtt tömeges öngyilkosságot követ el. Mindannyian egy hatalmas, \"égig érő\" fémhálóhoz rögzítik magukat, majd áramot kapcsolnak rá. Egy szikra, egy utolsó sóhaj, majd függöny. Ennél talán különb sorsra érdemes a Coliseum kórusa...