A Megrendelhetetlen Pillanat, avagy Merre vagy jaj, Hold Ödönném? – Pierrot két változata a BMC-ben
2021. január 16.
Budapest Music Center – online
Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál 2021
ARNOLD SCHÖNBERG: Pierrot lunaire
DINYÉS DÁNIEL: Pierrot Hongrois – Parti Nagy Lajos szövegére (ősbemutató)
Molnár Anna - mezzoszoprán
Kolonits Klára – szoprán
Erdős Attila – bariton
UMZE Kamaraegyüttes: Bánki Berta (fuvola), Klenyán Csaba (klarinét), Varga Oszkár (hegedű), Szabó Judit (cselló), Szalai András (cimbalom), Mali Emese (zongora)
vezényel: Vajda Gergely
Régi tapasztalat: a nagy kataklizmák után mindig megélénkül a szellem, a tragédiákat szorosan követi a fellendülés és a megújulás. Mégis, amikor az ember benne van a vész sűrűjében, nemigen tudja elhinni, hogy onnan lehetséges lesz valaha még a kibontakozás.
Mi most – lassan egy esztendeje – benne élünk a vész sűrűjében. Fontos embereket vesztettünk el a környezetünkből, az élmények egyre fogyatkozó számával egyenes arányban fogy a remény is a túlélésre. Így utólag (január 16-át követően nézve) teljesen törvényszerűnek látszik, hogy ilyenkor kellett feltűnnie a remény első fénysugarának, de mindez január 16-a délelőttjén még sejtés szintjén sem tudott megjelenni.
Ez a bizonyos első fénysugár egy online koncert, amiről – eredetileg – eszembe sem jutott írni. Azután, ahogy haladt a koncert, az emberbe egyszer csak villámcsapásszerűen hasított bele a felismerés: ez itt és most a Megrendelhetetlen Pillanat. (Amit hányszor, de hányszor kerestem, vártam és ritkán jött pont akkor, de talán éppen ezért alakulhatott ki a csalhatatlan érzék a felismerésre.)
Ezen a hideg januári estén az Átlátszó Hang Újzenei Fesztivál online koncertjére csatakoztam fel, melyet a BMC színpadán tartottak – a helyzet szülte – live stream formában. A koncert műsora egy nagyon híres-hírhedt zenemű és egy annak nyomán frissen született alkotás előadása.
A koncert első felében felhangzó remekmű (mert az kétségkívül, még ha hírhedt is) Arnold Schönberg hasonlóan véletlenszerűen létrejött alkotása, a Pierrot lunaire volt. Ami, annak ellenére, hogy bő évszázada itt van velünk, még mindig rendkívül újszerű, mintha csak a múlt héten pattant volna ki alkotója fejéből.
Talán az elzártság tette, de mind az előadók, mind a néző/hallgató (szerény személyem) a kiéhezettség állapotában sokkal nyitottabban közelítettünk Schönberghez, mintha egy átlagos (értsd: hagyományos) koncerten lennénk. Benne volt ebben, hogy az est első felének moderátora, Dinyés Dániel és az egész este dirigense, Vajda Gergely ritka oldott és szellemes bevezetőben vezette fel a Pierrot lunaire-t.
Az előadó szólista, Molnár Anna kortárs elkötelezettsége közismert, mégis elképesztett, milyen autentikusan mozog Schönberg atonális világában. Az interpretáció ugyan a személyes ízlésemnél kissé éneklősebb volt, bár ezen (hogy ti. a spechgesangból mennyi a sprech és mennyi a gesang) gyakorlatilag a darab megszületése óta folyik a vita, nem igazán itt dől el a darab sorsa. A hangütés, Pierrot könnyes-vidám-groteszk hangja nagyon is ott volt. Molnár fontos része már most is a kortárs muzsikának, pedig nagyon a pálya kezdeténél tart.
Ilyenkor lehet igazán örülni az UMZE Kamaraegyüttes létének is, mert tagjai anyanyelvi szinten beszélik a XX-XXI. század nyelvét, így szinte rutinfeladatnak tűnt előadásukban Schönberg remeke.
A következő szám előtt is volt beszélgetés, csak némileg változott a felállás. Inkább Vajda Gergely moderált és Dinyés Dániel, ezúttal mint alkotó beszélt a bemutatandó vadonatúj darabjáról. Merthogy a Fesztivál szervezői azt kérték, hogy alkosson egy kortárs párt Schönberg örökzöldje mellé.
Külön esszét érdemelne a téma, hogy elzártság idején miként hatnak a múzsák (vicces, de Dinyés pont e beszélgetésben fejtette ki, mennyire nem hisz a ’homlokon csókolja a múzsa’ mitoszában). Azt hiszem, általánosságban a kilátástalanság erősen gátló tényező minden művésznek, de mégis szinte bármely művészeti ágban tucatjával tudnánk sorolni rettenetes körülmények között született korszakalkotó remekműveket, így az akár inspiratív is lehet. Persze, alkotója válogatja.
Azt hiszem, inkább vetődött fel a kérdés: mi mozgatta ki a kilátástalanság-érzetből Szerzőnket? A fiatal komponista utólag maga is felismerte, hogy az alkotófolyamat legizgalmasabb része már ott eldőlt, amikor a felkérés után megkereste Parti Nagy Lajost, írná meg a szöveget. A döntés számára Parti Nagy munkássága ismeretében kézenfekvő volt, mégis elképesztő, mert az elkészült szöveg tényleg elementáris módon határozta meg Dinyés zenéjét is. Parti Nagy nem egyszerűen átdolgozta az eredeti szöveget, hanem a magyar szöveg zeneiségével játszva újrateremtette azt. Dinyés óriási megoldása pedig, hogy ezt felismerve egyszerűen rácsatlakozott erre a szöveg adta-kínálta zeneiségre.
A Pierrot-jelenség régóta benne rejlik a commedia del’ arte világában. Az itáliai és a francia kultúrában ezernyi feldolgozása ismert, de nálunk valamiért kevésbé gyökeresedett meg. A Schönberg-mű alapját Albert Giraud belga költő ötven darabból álló versciklusa jelentette (Otto Erich Hartleben németre fordításában). Huszonegy verset választott ki a komponista, háromszor hetet. Parti Nagy visszanyúlt az eredeti szöveghez, de Ő is megtartotta a Schönberg-féle keretet, a háromszor hét vers ciklikusságát. De míg az osztrák-belga-német szerzőtrió a holdbűvölte Pierrot-t csak egyes szám harmadik személyben jeleníti meg, Parti Nagy és Dinyés nemcsak magát a hőst, hanem „párját”, a viszonzatlan vágy tárgyát, nevezett Hold Ödönnét is megszólaltatja. Ez a markáns különbség sokkal élőbbé, megfoghatóbbá, kifejezetten színpadszerűvé tette az amúgy kortalan történetet.
A magyar Pierrot tehát a szövegből kiindulva teremtődött meg, de a zene karakterisztikája egészen új világot teremtett, aminek nyomai a magyar zenetörténetben csak alig-alig lelhetők fel. (Még leginkább Vajda János munkásságában.) A zenei szövet megalkotása során Dinyés néhány váltóhangszerrel kiegészítve megtartotta a schönbergi együttes felállását (fuvola-klarinét-hegedű-cselló-zongora), mindössze egy cimbalommal bővítve azt (a magyaros hangzás jegyében, gondolom én). A komponista effektjei szélsőségesek, de – Schönberggel ellentétben – mindvégig a tonalitás talaján mozognak. Hangszeresei olykor szólisztikus, máskor kifejezetten ensemble-feladatot töltenek be, e téren hat muzsikus és két énekes szinte minden lehetséges változatban megjelenik. A formai oldal is változatos, hallunk hangulatfestő szimfonikus költeményt, máshol kuplét („Repülőálom”), vagy dalt („Azéjkövérölében”). Olykor pár ütem erejéig a hangszeres együttes átalakult kórussá karmesterestül („Chipsésvérsajt”), míg az utolsóelőtti-előtti vers („Rémbolt”) prózában szólal meg, elképesztő hatással.
Az áthallások egészen szélsőségesek, a második rész például mély természeti képpel indul, a nyolcadik vers („Goethehold”) egészen szürreális hangulatot teremt, melyben egy pillanatra (öntudatlanul?) még a szomorú sorsú Franz Schubert is megjelenik, mint amolyan régvolt Pierrot.
A szöveget a bemutatón két kiváló szólista, a bariton Erdős Attila és a szoprán Kolonits Klára személyesítette meg. Közülük Erdős az ismeretlenebb, mert az énekes a pályakezdés után alig néhány évvel eddig főleg a könnyedebb oldaláról mutatkozhatott meg. Itt viszont teljesen más, új arcát nyújtja, a rá egyébként is jellemző erős színpadi jelenléttel társítva. Maga Pierrot szólalt meg elhagyatottságban, reménykedve, szűkölve, könyörögve. Erdős széles eszköztárt vonultat fel, hiszen maga a mű is ezt kívánja tőle. Az ötödik vers („Árvaorcám”) szikár drámaiságában elképesztő kontrasztot tud megjeleníteni. A zeneszerző visszafogott száraz hangszerelése ettől még hatásosabb lett. A következő számot („Laptoprémalak”) a cappella a két énekes szolgáltatja, egyszerre halljuk összefonódva a visszafojtott, sápadt szenvedélyt a könnyed, bántó, fölényes gúnnyal.
Merthogy Kolonitsot épp ellenkezőleg, a drámai oldaláról ismerjük (jobban), de aki figyelemmel követi az énekesnő szerteágazó pályáját, tudja, hogy a könnyed hangvétel és főleg a karakterizálás sem áll távol tőle. Ez utóbbival arat most. Kacér, frivol és rettentő laza, akit egy cseppet sem indít meg az iránta reménytelenül epekedő Pierrot. De olykor a filozófia is megjelenik általa egy-egy dalban („Létkérdés”). Hangi eszközei ezúttal a végtelen karakterizálást szolgálják.
Az előadás énekes és hangszeres szólistái Vajda Gergely karmesteri irányításával egészen kivételesen magasrendű előadást hoztak létre. Dinyés Dániel és Parti Nagy Lajos alkotása maga a kiút. Maga a megélénkült a szellem, a fellendülés és a megújulás. Még akkor is, ha a rezignált befejezés egyszerre válasz Pierrot reménytelen életére és a mi kis magyar járványos kiútkeresésünkre:
”Csapkodjuk egymás térdeit, ebben a boldog one-man showban”