Zongorán kísér: a szerző (Mahler és a BFZ)

2006. szeptember 9.
Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Budapesti Fesztiválzenekar
Frankó Tünde - szoprán
Vez.: Fischer Iván

MAHLER: gépzongora-felvételek (V. szimfónia 1. tétel; IV. szimfónia 4. tétel)
V. (cisz-moll) szimfónia

Amikor elolvastam a szombat esti hangverseny programját, érdekesnek találtam ugyan az első részben meghirdetett Welte gépzongora felvételeket, de bevallom őszintén, nem gondoltam igazán bele, mit is fogok majd hallani.
Aztán Fischer Iván rövid bevezetőjében elmondta, hogy a híres gépzongora egyenesen Stuttgartból érkezett hozzánk \"vendégszereplésre\", a világ egyik legjelesebb szakértője, Hans Schmitz jóvoltából, s a tekercsekről Mahler két szimfóniájának egy-egy tételét hallgathatjuk meg, a szerző saját előadásában.

Ez a szerkezet, a Vorsetzer, vagyis \"előtét\" zongora - alakjában kissé a pianínókra emlékeztet, s kis filcezett faujjakkal üti meg a zongora billentyűit - ott állt a színpadon, szorosan hozzákapcsolva a hangversenyzongorához. A gépet úgy alkották meg, hogy az érzékeny dinamikai finomságokra való tekintettel legyen képes hűen visszaadni az eredeti felvételt. Ez azt jelenti - fordítom le magamban a dolgot -, hogy ha annakidején, 1905-ben Gustav Mahler leült a felvevő berendezéshez és eljátszott valamit, a gép ezt úgy volt képes megörökíteni, hogy a tekercs lejátszásakor, ma, 2006-ban a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben mi gyakorlatilag Mahlert hallhatjuk zongorázni…

Miután a terem elcsendesedett, az alig megvilágított színpadon elkezdett zongorázni a gép. Vagy talán maga Mahler…? Nem is tudom… Az viszont tény, hogy nekem végigfutott a hideg a hátamon, és úgy éreztem, hogy fantasztikus dolog a technika - pedig általában nem vagyok oda a modern kütyükért -, és egy mázlista vagyok, hogy ott ülhetek és hallgathatom Mahlert \"zongorázni\". Ráadásul épp az V. szimfónia első tételét játszotta, valami olyan elképesztő egyszerűséggel, hogy attól aztán az embernek végképp meg kellett hatódnia.
Úgy vettem észre, a közönség nagyon vegyesen értelmezte a csöppet sem megszokott helyzetet, mert a tétel végén bizonytalan taps kezdődött, de nyomban el is halt, talán a tanácstalanságot is jelezvén, hogy most igazán nem tudni, hogy valaki, vagy valami zongorajátékában gyönyörködhettünk?

A gépzongora második műsorszámához csatlakozott egy bátor énekesnő, Frankó Tünde is. Azért nevezem őt bátornak, mert ha belegondolunk kicsit a feladatba, látnunk kell, mennyire nehéz dolga volt a művésznőnek. Egyrészt már önmagában véve az is döbbenetes élmény lehet, ha valakit Mahler \"kísér\" zongorán. De ha mindez úgy történik, hogy a zongoraszólam makacsul ragaszkodik a magáéhoz, semmibe véve a szólista elképzeléseit, érzéseit, hát tényleg nem lehet egyszerű dolog, de Frankó Tünde nagyszerűen megoldotta ezt a felettébb szokatlan helyzetet.

A szünet után Mahler V. szimfóniáját játszotta a zenekar. Csodálatos, nagyszerű, fantasztikus muzsika, nem is tudom, mit mondhatnék róla, amit még nem írtak le előttem jó párszor.
Kezdjek talán elemzésbe a mű szerkezetét illetően - hogyan írt a szerző háromrészes szimfóniát öt tételben -, vagy beszéljek Mahler új korszakáról, vagy arról, hányszor hangszerelte újra a művet, mire végül 1911-ben késznek nyilvánította? Vagy írjak a híres Adagietto tételről, hogy a karmesterek hányféle felfogásban képzelték el és adták már elő a világban, hogy a giccsbe hajló érzelgősségtől a végtelenül szomorú gyászzenén keresztül a szerelmes ábrándozásig mi minden képzelhető s játszható bele ebbe a lassú tételbe? Vagy boncolgassam, micsoda fantasztikus optimizmust árul el, hogy a tragikus cisz-moll kezdettől hogyan jut el végül a D-dúrhoz?

Mahler rajongói nyilvánvalóan jól tudják mindezt, illetve ennél valószínűleg sokkal többet is. És nem is hiszem, hogy ezek a legfontosabb kérdések egy-egy zenemű, egy-egy koncertélmény kapcsán. A zenében talán éppen az a legjobb, hogy szóban képtelenség pontos képet adni róla, lehetetlenség betűkkel leírni mindazt, amit egy hangversenyen átélünk, hiszen a zene sokkal többet képes kifejezni a szavaknál - és vajon nem pont ezért szeretjük-e olyan nagyon?

Az V. szimfónia oly mértékben összetett, annyira gazdag, lenyűgöző muzsika, hogy amikor az ember hallja, asszociációk özöne árasztja el, egyik gondolat a másikat éri, egyik érzés a másikat hívja elő, s minden percben történik valami új, valami meglepő.
\"Kedves Barátom - mondta Bruno Walternek a szerző -, valaha éreztem bizonyosságot, de aztán elvesztettem. Holnap visszanyerem, holnapután megint elveszítem.\" Mahler muzsikája úgy halad, fejlődik, ahogyan maga az élet is folyik. Kérdések és válaszok, egymást váltó, ellentétes hangulatok körforgása, s mindezt mindenki személyiségének, intellektusának, hangulatának függvényében élheti át.

S a szombat esti előadás legfőbb értékét éppen abban látom, hogy Fisher Iván - érzésem szerint - nem kívánta megmondani nekünk, nem kívánta eldönteni helyettünk, mit gondoljunk, mit érezzünk Mahler muzsikájának hallgatása közben. Pontosan, érzékenyen, de kellő egyszerűséggel szólalt meg minden, elég teret, elég lehetőséget hagyva a hallgatónak saját értelmezésének megszületéséhez. Még a \"veszélyes\" Adagietto tételnél is azt éreztem, nem muszáj feltétlenül gyászba borulnom, mert, bár átlengte a kellő melankólia, mégis valamiféle derű jellemezte inkább.

A Fesztiválzenekar szinte hiba nélkül, nagyon magas színvonalon interpretálta Mahler muzsikáját. Különösképpen elismerés illeti a rezeskart, az ütősöket, de igazság szerint az egész zenekart kiemelhetném.

Számomra hatalmas élmény volt úgy a zenekar játéka, mint a gépzongora-felvételek hallgatása. Valóban Mahler ünnepléséről szólt az este.