Zengő orgona - Alfred Brendel zongoraestje a Zeneakadémián

2005. február 5. - Zeneakadémia
Alfred Brendel - zongora

MOZART: Duport-variációk
SCHUMANN: Kreisleriana
SCHUBERT: Moments musicaux
HAYDN: C-dúr szonáta Hob. XVI: 48

Már a közönségnek az átlagosnál illusztrisabb összetétele éreztette: nem egyszerűen sokat ígérő hangversenyre kerül sor. Aki az elmúlt évtizedek egyik legnagyobbikának koncertjére jött, biztosra mehetett: a legmagasabb rendű szellemi táplálékot veheti magához aznap este.

Ezt erősítette a műsor összeállítása is: abszolút remekművek, slágerszámba vehetőek, amit mi sem bizonyít jobban, hogy a Kreisleriana újabb előadására csak négy napot kellett várnunk a Zeneakadémia nagytermében, és ugyancsak négy nappal korábban halhattuk a Moments testvérdarabjait, az Impromtuket.

A Duport-variációkhoz hasonlót is hallhattunk, az A-dúr szonáta első tételét, pont egy hónappal ezelőtt. Ezzel kezdődött tehát a műsor. Ma már nyilvánvaló, hogy a Mozart-zongoraműveket teljes értékű játszanivalónak tekintő művész nem hagyhatja szó nélkül azt, ami a historikusok, nevezetesen a fortepiano-játékosok háza tájékán történik. Azaz, ha nem is szóban, de játékában valahogy ne számolna be arról: figyeli, érti, mi történik ott. Nyilvánvaló volt ez nemrég Kocsis játékában is, ahol mindez a frazeálásban, az egyes motívumok megformálásában, hangsúlyozásában, egymáshoz való rendelésük módjában volt legnyilvánvalóbban tetten érhető - miközben a mai hangversenyzongora lehetőségeinek kihasználásával jutott kifejezésre.

Most pedig, Brendel játékában, a Mozart-korabeli hangszer intimebb hangzásának megidézése irányította rögtön magára a figyelmet. Észrevehető volt ez az abszolút hangerő visszafogottságában, de a forte és piano szakaszok viszonyának kevésbé kiélezett voltában is. Ezeken a korlátokon belül viszont Brendel maximálisan kihasználta a hangszínbeli árnyalások lehetőségeit, példa erre a variációs módban, tempóban, hangnemben változó hosszabb-rövidebb szakaszok egymástól való különbözésének megmutatása.

Utána került sor a Kreislerianára. Úgy tűnik, egy koncerten nemcsak az egyáltalán felhangzó művek kiválasztása a figyelemre méltó, hanem az is, milyen más darabok közvetlen környezetében kerül bemutatásra az adott zenei világ. Míg Bogányinál a korai Schumann Papillons és a Schubert-darabok ellenpárjaként szerepelt a Kreisleriana, mint a romantikus zongoramuzsika abszolút megtestesítője, ehhez méltó ifjonti hévvel, lelkesedéssel előadva, addig a Mozart-variációk után Brendel, ha nem is klasszikus darabként értelmezte, de jóval visszafogottabban, a témáknak önmagukban megálló zenei formaként történő megmutatására törekedett - itt sem annyira tempóbeli, hangerőbéli szélsőségekkel, mint a már említett, hangszínek iránti érzékenységgel. De főleg: nem az egészre, mint érzelmileg is szinte túltelített kitörésre koncentrálva. Így bizony egy kissé hiányosnak éreztem előadását, ide tényleg több, spontánnak ható lendület kell.

Viszont a szünetben el lehetett gondolkodni azon, hogy ez a játékstílus (ismerve lemezeit, őrizve a halvány - de tudatilag a legek között számon tartott - emlékeket a vagy negyedszázada ugyanitt előadott Schubert B-dúr szonátáról) talán pont a hat Moments Musicaux-ban találhatja meg azokat a műveket, amelyekhez a leginkább illik.

És valóban, itt mű és megszólaltatás egységének olyan fokú felmutatásával találkoztunk, amelybe a Zeneakadémia sokat hallott falai is belerázkódhattak. Ezekben a kis darabokban az addig hallott hangszínárnyalatok mintha még telítettebbekké váltak volna, azok a forte-piano-különbségek, amelyek addig halványabb kontúrúnak tűntek, itt élesebbé váltak. Sőt, egymást is jobban erősítették. Egy új formarész nemcsak azzal tűnt fel, hogy hangosabb vagy halkabb lett, hanem a pianóhoz természetesen másfajta szín is járult, tehát minden hangnem-, tempó- és dinamikaváltás a megfelelő eszközökkel szólalt meg, és minden ilyen váltás jól érzékelhető volt.

Zengő orgona. Zorgona. Zongora - spontán hangátvetéssel. Aligha hihető, hogy Brendel tanulmányozta nyelvújítás-korabeli szavunk etimológiáját. Viszont az a hangzás, amit a zongorán megvalósított, nagyon hasonlított ahhoz, amit olykor egy orgonától, vagy egy nagyon együttlévő, homogén vonóskartól hallhatunk. Úgy tűnik, a művek megvalósításához ezt az utat tartja a legcélravezetőbbnek. Hogy ezt hogyan hozza össze: a billentésnek, a jobb és bal pedál használatának milyen elegyének segítségével, az legyen az ő titka. Mi elégedjünk meg azzal, tanúi lehettünk mű, művész és művészete kivételes konstellációjának.

Hogy mennyire függhet egy mű sorsa a koncerten attól, milyen helyet foglal el a sorban, az éppen a Haydn C-dúr szonátán látszott meg a legjobban.

Azután jöttek a ráadások. Nem ritka, hogy éppen olyan gondosan eltervezett számai a hangversenynek, mint a fő darabok, és Brendel esetében ez nem is lehetett másképp. A Schubert Gesz-dúr Impromtu nagyon is helyénvaló folytatásnak tűnt. És végre a két korábbi, nem igazán kielégítő megszólaltatás után most végre igazán kifogástalan előadását hallhattuk a műnek. Azoknak a bizonyos akkordfelbontásoknak végre minden hangja tisztán, kimaradásnak tűnő elhalkulások nélkül hallható volt. Mi kellett ehhez? Élénkebb tempó, fürge pedálozás, és a többi jött magától. Brendeli mértékkel persze. Amihez hozzátartozott egy motívum kiemelése a basszusban, miközben fölötte minden élt és mozgott. A dallam, a kíséret és a basszus szólam igazi egységben reinkarnálódott. És ekkor volt az, amikor a zenei pillanatok relatív mivoltukat kihasználva hosszabbodni kezdtek.

Kaptunk még egy utolsó, hosszú pillantást - a jellegzetes, nagy, kerek, rövidlátást korrigálni hivatott üveglencsék mögül -, amely így még áthatóbbnak, fürkészőbbnek tűnt, majd a Nun komm, der Heiden Heiland (eredetileg orgonára írt korálelőjáték Busoni átiratában) súlyos kezdő basszushangjai sejtetni engedték, közeleg a vég. Bach egyébként engedelmes zeneszerző énje - mély vallásos hitének szinte ellentmondva - itt a reménytelenség, az egyedül maradottság olyan fokát fejezte ki, ahonnan nincs tovább. Vagy éppen azért, kell, hogy jöjjön a megváltás?