Zeneszerzés-tanszaki növendékhangverseny

1999. február 22. - Zeneakadémia kupolaterem
Zeneszerzés-tanszaki növendékhangverseny
Simor Veronika, Szalai Katalin, Bartók György, Várkonyi Tamás, Bujdosó Márton és Varga Judit művei.

Jó, tudom. A zeneakadémiai évek erősen megviselik a fejlődésben lévő szervezetet, s néhány évnek még el kell telnie, hogy a delikvens kiheverje az iskola agyzsugorító kötöttségeit. De akkor is. Valamiről csak számot adnak egy-egy növendékhangversenyen! Ha másról nem, a tévutakról.

A Zeneakadémia kupolatermében, telt ház előtt zajló zeneszerző est szokványosan indult.
Simor Veronika: A tengerpartra című, Pilinszky versére készült munkája legfőbb erénye az egyszerűség, s a rövidség volt. Szerzője tudja a leckét. Az énekszólam egyszerű - kis \"modern\" beütéssel - a zongorakíséret nem bánt senkit. Kicsit érdektelen. Ez még nem olyan nagy baj.
Szalai Katalin: Zene gitárra c. ópusza jelentette a fordulatot abban a bizonyos palacsintában. Bevallom, egyszerűen nem értettem mi történik. És főleg, hogy miért. Vas Bence tűvé tette a hangszerét az egyes hangokért, akkordokért, de ennek ellenére sem találtam semmiféle formai, ritmikai, dallami struktúrát.
Kapaszkodót kerestem Bartók György: Előszó c. zongoradarabjában is. Mindhiába. Akkordok, rosszabbak-jobbak, dallamfoszlányok...

Le kell szögeznem, gyűlölöm, ha fehér-, rózsaszín-, vagy akármilyen zajokkal bombáznak. Ha mindezt húsz percen át teszik, azt meg kikérem magamnak. Bartók György: WHEN I WAS BORN (hogy miért csupa nagybetű, s miért nem lehetett magyarul, azt ne kérdezzék) c. elektronikus darabja in vivo kísérlet volt az idő relativitását igazolandó. (Ha nem mondtam volna, azt sem szeretem, ha kísérleteznek velem!) Nos újra bebizonyosodott, rendkívül hosszú tud lenni húsz perc zajban. A hallgató persze kétségbeesve igyekszik valami kapaszkodót találni - jobb híján a címbe fogódzik -, s már-már elhitettem magammal, hogy mindaz amit hallok, egy kisbaba születés előtti - alatti hangélménye, de az ipari zajokat, fúrógépeket stb. nem tudtam beilleszteni a képbe. Andy Warhol nyolc órás, egy alvó embert mutató filmje sem áll távolabb az alvás lényegénél, mint Bartók György munkája a születés misztériumánál.

Zavarba ejtett Várkonyi Tamás kompozíciója. A kis mezei virág története melodráma zongorára és elbeszélőre. Sokáig bosszankodtam a dilettáns szövegen, a zenei mondanivalót nem hordozó kíséreten, de aztán rájöttem: ez egy paródia! S elkezdtem élvezni. A paródiának viszont ellentmondott a szöveg nagyon is komoly tartalma: Érdemes-e műalkotást létrehozni akkor, ha mi magunk sem hiszünk benne? Ha úgy gondoljuk, a mi gondolatainkat már mások, máskor, máshogyan (jobban) kigondolták? Ha nincs mit mondanunk? Ha nem tudjuk, hogyan tovább? És kell-e egyáltalán valakinek? Kár, hogy az ügyetlen befejezés miatt máig sem tudom, hogy mit hallottam: művészi kétkedést, öngúnyt, vagy mindennek az ellenkezőjét?

Szavalókórust már hallottunk. Jót is rosszat is. Bujdosó Márton művének nem is az a baja, hogy \"voltmárilyen\", hanem, hogy a fölvállalt feladatot szellemtelenül oldotta meg. A glisszandókon, hosszan tartott hangzókon, vibráló szótagokon kívül még ezernyi ötlettel lehetett volna dúsítani a darabot. A formai építkezés gyakorlatilag kimerült abban, hogy a négy előadó mindig ugyanabban a sorrendben, néhány másodperces eltéréssel ismételte egymást. Kár.

Varga Judit: Levél c. munkája tette fel a pontot az i-re. Pilinszky azonos című versét (Ki tudja miért?) kontratenorra, s két zongorára bízta. Nem tudok mit írni róla. Igazi dilettáns alkotás.

Azt ígérték, májusban is lesz egy hangversenyük.
Majd meglátjuk...