Zenészbecsület (Mascagni és Monleone Parasztbecsülete)

2006. március 30.
Zeneakadémia
MONLEONE: Parasztbecsület
MASCAGNI: Parasztbecsület
Hangversenyszerű előadás

Turridu: Wendler Attila
Santuzza (Monleone):Farkasréti Mária
Santuzza (Mascagni): Somogyi Eszter
Alfio: Káldi Kiss András
Lola: Sáfár Orsolya
Mamma Nunzia / Mamma Lucia: Mester Viktória
Brasi: Czabán Gábor
A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara és Énekkara
Karigazgató: Párkai István
Vez: Pál Tamás

Érdekesnek ígérkezett a csütörtök este a Zeneakadémia Nagytermében, ahol hangversenyszerű előadásban két különböző szerző Parasztbecsület című operáját szólaltatták meg.
Az első részben a sokunk számára eddig ismeretlen Domenico Monleone (1875-1942) művét, a másodikban pedig a jól ismert Mascagni-féle változatot hallhattuk.

Mascagni műve a Sonzogno Kiadó 1888-ban kiírt pályázatának győztes alkotása, népszerűsége az 1890-es, római premier óta töretlen. A Magyar Operaház - Mahler vezényletével - már a bemutató évében műsorára tűzte.
A "másik" Parasztbecsületet 1907-ben mutatták be, Amszterdamban. Mint korábban Mascagni, eredetileg Monleone is a Sonzogno Kiadó pályázatára küldte be operáját, ám azt a bírálóbizottság nem díjazta - azonban a holland premier így is sikert hozott. Még ugyanabban az évben bemutatták Olaszországban is, de egy plágiumper következtében lekerült az operaszínpadokról.

Ahogyan említettem, érdekesnek ígérkezett az este, s az is volt, bár az, ami a koncert legizgalmasabb kérdése lett volna, hogy milyen is Monleone operája, kevéssé derült ki. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekarának és Énekkarának produkciója alapján ugyanis ezt nagyon nehéz lett volna megítélni.
A megdöbbentően alacsony színvonalú, meglehetősen zenementes előadás leginkább egy amatőrzenekar fellépésének hangulatát idézte, ami önmagában még nem lett volna olyan nagy baj, ha mindez történetesen nem a Zeneakadémia Nagytermében, a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretei között történik.

A zenekar nagyrészt pusztán azzal volt elfoglalva, hogy eljátssza azt, ami a kottában van, többre nem maradt ideje és energiája. Az egyes szólamok önmagukban is szanaszét voltak, a nyolc cselló ritkán játszotta ugyanazt ugyanakkor, a hegedűszólam időnként névsor szerint lépett be, a brácsák nagyon hamisan, a bőgők pedig csúnyán szóltak. A hárfákat nem tudták behangolni, az ütősök néha nehezen tudtak dönteni, hogy a fülüknek, vagy a karmesternek higgyenek. A fúvósok között akadtak rendkívül lelkes résztvevők, akik igyekeztek átéléssel és nagy figyelemmel részt venni a koncerten, de az intonációs problémák és a hang minősége náluk is gyakran volt bántó.
A kórus, melynek egyik fele a második emeleti karzaton foglalt helyet, nagyon bizonytalan és pontatlan volt, gyakorta hamisan és eléggé fátyolosan szólt.

Monleone változatában Farkasréti Mária kicsit szomorúbb, meghatóbb hangvételben, Mascagni művében Somogyi Eszter elkeseredettebb, indulatosabb stílusban énekelte Santuzzát, de mindketten szépen oldották meg a feladatot. Alfiót Káldi Kiss András nagyon megbízhatóan, Lolát Sáfár Orsolya időnként figyelemreméltó kacérsággal alakította. Turridu anyja Mester Viktória, Brasi (aki csak Monleone operájában jutott szerephez) Czabán Gábor volt.
A Turridu szerepét éneklő Wendler Attila a hangversenyszerű előadás keretein belül is meggyőzően "játszotta" szerepét, és határozottságával rutinosan tartotta össze az időnként ijesztően széteső zenekart is.

A második részben, a Mascagni-mű esetében az imént felvázolt elkeserítő helyzet még idegesítőbbé vált, hiszen az ismerős dallamok esetében még feltűnőbbek voltak a hiányosságok.
Pál Tamás mindvégig hatalmas energiákat mozgatott meg az előadás minőségének érdekében - vagy legalábbis úgy nézett ki látványos, erőteljes, mozdulatai alapján. De feltámad a kétség a gyanútlan hallgatóban, vajon mi történhetett (illetve főként mi nem) a próbák alatt?
Hiszen a koncert attól még nem jó, ha a szólamok sikeresen - esetenként még egyszerre is - be tudnak lépni, ha a kórus legalább hozzávetőleg időben szólal meg és nagyjából eltalálja a kezdőhangot, vagy nem esik szét az egész teljesen.
Ez volna a minimum, ahonnan el lehet kezdeni próbálni egy darabot…
Ezek után jöhetne, kérem szépen, a zene, amiért a közönség elmegy a hangversenyre. A zene, amit élvezni szeretnénk, amiért jegyet veszünk, lelkiekben rákészülünk, amiért egész nap egy kicsikét másképpen érezzük magunkat, mert tudjuk, este koncertre megyünk, igazi hangversenyre, ahol a zenészek nekünk akarnak majd nyújtani valamit.

Jó volna tudni, miként került be egy ilyen szintű előadás a Tavaszi Fesztivál keretei közé? Kinek jó az, ha lejáratja a Fesztivált egy olyan előadással, amilyet csak a rokonoknak, ismerősöknek és lelkes barátoknak szokás előadni? Mellesleg a közönség nagy része éppen a lelkes rokonokból tevődhetett össze, ennek következtében az előadás végén hangos ünneplésükkel majd szétvetették a termet. Így aztán az a néhány tucat zeneszerető kíváncsi külföldi és hazai érdeklődő, aki joggal feltételezte, hogy kap majd valamit a pénzéért amikor egy ilyen nagyhírű zeneművészképző intézmény zenekarát hallja, hát nagyon elcsodálkozhatott a magyar "zeneértő közönség" kifacsarodott ízlésén.

Joggal merül fel a kérdés, vajon a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Zenekara és Énekkara miért nem képes arra, hogy élvezhető minőségben zenéljen? Mi az oka annak, hogy egyetemi hallgatók, akiknek életük során soha többé nem lesz ennyi idejük gyakorolni, nem tudnak alapvető zenekari zenészi feladatokat megoldani? Miért nem törekednek arra, hogy amiben részt vesznek, az a lehető legjobb legyen? Miért nem érzik a felelősségét annak, amit a színpadon művelnek? És még sorolhatnám a hasonló kérdéseket.
Nem hiszem, hogy ez pusztán az ő hibájuk lenne, és azt sem gondolom, hogy technikailag ennyire felkészületlenek, vagy ilyen mértékben tehetségtelenek lennének…
Ha a tanár úr, a tapasztalt karmester rutinból vezényel, nem követeli meg a pontos, fegyelmezett munkát, nem tanít a zene iránti alázatra, nem érez szégyellni valónak egy ilyen csekély színvonalú produkciót, hát nehéz elvárni az ifjú zenészektől, hogy ők másként álljanak hozzá.
Pedig nagyon másként kellene…