Zenekari jubileum, búcsúzó dirigens – A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának hangversenye

2014. április 28
Magyar Állami Operaház

Dubrovay László: Csellóverseny
Bruckner: VIII. (c-moll) szimfónia
Várdai István - gordonka
Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara
vez.: Győriványi Ráth György

160 éves jubileumát ünnepli a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara. Az április 28-i koncert pedig egyben Győriványi Ráth György, eddigi elnök-karnagy búcsúja, hiszen a dirigens már átadta tisztét utódjának, Pinchas Steinbergnek. E koncert remek lehetőséget nyújt arra is, hogy röviden visszatekintve, méltassuk a zenekar, és azon belül a leköszönő Győriványi 2011 óta zajlott munkásságát.

A Budapesti Filharmóniai Társaságot, Magyarország legrégebben működő zenekarát 1853-ban, osztrák mintára alapították. Az 1867-ben megfogalmazott, első alapszabályuk szerint: A Társaság „czélja kizárólag classicus becsű zeneművek előadása által a zeneművészet és különösen a magyar zene iránti érdekeltséget mindinkább felébreszteni és állandósítani.”

Bátran elmondhatjuk, hogy a Győriványi-korszak minden tekintetben megvalósította a társaság eme nemes hagyományait. Az elnök-karnagy – amíg lehetett – igyekezett kihasználni azokat az előnyöket, melyek egyidejű operaházi főzeneigazgatói tisztségéből adódtak. A hatékonyabb működtetés érdekében duplájára növelte a koncertek számát, így lehetővé vált nevesebb vendégművészek meghívása, s mindez katalizátorként hatotta zenekar teljesítményére.

A karnagy legnemesebb elődeihez hasonlóan, nagy hangsúlyt fektetett a magyar nemzeti zene népszerűsítésére, korábban elfelejtett, vagy háttérbe szorult remekművek felelevenítésére. Lehetetlen felsorolni a megszámlálhatatlan, kiváló komponistát, hangversenyt, remekművet, vendég-karmestert, szólistát, akik Győriványi több mint 3 évig tartó elnöksége idején szellemi táplálékot szolgáltattak a hálás közönségnek.

Ez mindenképp szétfeszítené e rövid megemlékezés kereteit. Szerencsésebbnek tűnik, ha méltatásomban kiemelem néhány személyesen átélt, s számomra különösen kedves mű kitűnő előadását, azokról írván néhány gondolatot. Ezek Lajtha László: Hortobágy c. szvitje, Gustav Mahler I. Szimfóniájának budapesti ősváltozata, Franz Schmidt IV. szimfóniája, és végül a karnagyi búcsúkoncerten elhangzott Anton Bruckner VIII. szimfónia.

Az méltatlanul elfelejtett Lajtha László joggal tekinthető a XX. század első fele nagy nemzeti triumvirátusát (Kodály, Bartók, Dohnányi) kiegészítő, negyedik óriásnak. Talán az ő egyéni zenei stílusa tekinthető a leginkább eklektikusnak, ezért lett kevésbé népszerű, hiszen a magyar népzenei elemek mellett a gregorián, vagy a francia impresszionizmust is hatottak rá. Bartók és Dohnányi különböző politikai megfontolásból ugyan, de Magyarország elhagyását választották. Kodály és Lajtha maradtak. A kommunista hatalom persze őket is megpróbálta engedelmessé idomítani, de nem sok sikerrel. Azonban Lajthával szemben Kodálynak némi védelmet nyújtott nemzetközi ismertsége, és rendkívüli hazai popularitása. Lajthának sajnos nem volt sem hírneve, sem nemzetközi ismertsége, ami legalább részben megvédte volna a hátrányos megkülönböztetésektől, amelyek nyílt rendszerkritikus megnyilvánulásai miatt érték.

A Hortobágy szvit no.3. (op.21/b) eredetileg filmzenének készült. 1936-ban, Móricz Zsigmond Komor ló c. elbeszélése nyomán Höllering György Mihály készített filmet, saját forgatókönyve alapján. Bartók ajánlására kérte fel Lajthát a filmzene megkomponálására, aki eleinte a műfaj iránt kissé bizalmatlanul, de látva a tiszta forrás koncepcióját, később mégis örömmel vállalta el a feladatot, végül zenekari szvitté is formálva a hangversenypódiumok számára. A kitűnő fekete-fehér film egy kisfiú életét dolgozza fel, aki ki akar törni a paraszti életből és munkás szeretne lenni, gépekkel foglalkozni, a 20.század vívmányait használni, de apja és a tradíció vissza tartaná. Az apa egy nagy tragédia során végül megérti, hogy engednie kell az idő szavának.

Rendkívül színes és képszerű muzsika. Fültanúi lehettünk, amint Győriványi varázslata során – ki maga is tart lovakat, és szívesen lovagol – a Hortobágyon keresztülvágtató ménes patái az Operaház ódon, patinás falai közt doboghattak a hallgatóság szívéig.

Gustav Mahler egyéves budapesti operaigazgatói tevékenysége idején született meg első szimfóniájának 2 tételes eredeti verziója, amelynek ősbemutatóját szintén fővárosunkban vezényelte a fiatal zeneszerző. Győriványi rekonstruálta az egykori partitúrát, s e témából írta disszertációját is.

Ezen változatának címe még így hangzott: „Symphoniai költemény két részben”

A mű magában foglalja azt a 2. tételt (Andante), amelyet még Blumine címmel tartalmaztak a szimfónia későbbi változatai. Az 5. tételben, a végső verzióban elvetett kompozíciós formákat, és törölt részleteket is megismerhettünk. Mahler rendkívül hálás volt a magyar közönségnek és a zenekarnak, hogy lehetővé tették számára kompozíciós törekvéseinek első szárnypróbálgatásait. Győriványi karmesteri pálcája pedig lehetővé tette számunkra az időutazást, fülünk hallatára bontakozott ki egy ifjú „titán” korszakalkotó zsenije. (A Lajtha-Mahler koncert 2012 november 19-én zajlott.)

Franz Schmidt utolsó, IV.(C - dúr) szimfóniájának budapesti ősbemutatóját (!) hallhattuk 2014 március 10-én. Fontos oka van annak, hogy miért éppen ez a mű került műsorra. Mint tudjuk, a Filharmóniai Társaság alapszabálya értelmében mindig különleges figyelmet fordított az új magyar zeneművekre: Erkel, Liszt, Goldmark, Dohnányi, Bartók, Kodály, Weiner, Kadosa vagy Szokolay számos művet ajánlott vagy írt a zenekarnak. Mi magyarok, sajnos sokszor bánunk tékozló módon szellemi óriásainkkal. Tény, hogy Franz Schmidt munkásságát még a zenei szakemberek is alig ismerik hazánkban. Még kevésbé vannak tisztában azzal, hogy e kiváló, és nemzetközi hírű szerző félig magyar volt! Dohnányival és Bartókkal együtt a Pozsonyi magyar gimnázium tanulói voltak. És ugyan később mindkettőjüket megrágalmazták a náci társutasság nevetséges és tarthatatlan vádjával, a bécsiek mégis szeretik és tisztelik Schmidtet.

A negyedik, C-dúr szimfónia talán Schmidt legmegrázóbb kompozíciója. A zeneszerzőt rengeteg súlyos csapás érte magánéletében. Maga több krónikus betegségben is szenvedett, melyek rengeteg testi-lelki kínnal jártak. Lelkileg nagyon megviselte az is, hogy első, nagy szerelmét – a lány családjának tilalma miatt – nem vehette feleségül. Titkos kapcsolatukból egy házasságon kívüli fiú született. Jóval később, első felesége elmegyógyintézetbe került. (Még később, a szerző halála után majd áldozatává válik a nácik eutanázia programjának.) Lánya pedig belehalt unokája szülésébe. A negyedik szimfóniáját a komponista maga nevezte el lánya halálára komponált Rekviemnek, nem véletlenül Schmidt legdrámaibb tartalmú szimfóniája.

A mű a gyász feletti fájdalom egyetlen hatalmas íve. A szólótrombita tétován támolygó dallama szolgáltat keretet egy hatalmas, variációs fejlesztésnek, melyet átsző a jellegzetes schmidti glisszandós kromatika. A lelki kínt kifejező disszonanciák váltakoznak a nosztalgikus visszaemlékezések édes-szomorkás melódiáival. Míg végül a mű egy megrázó gyászindulóban és fúgában csúcsosodik egeket ostromló panasszá, hogy befejezésként a hit alázatával fogadja el a halált, az elfogadhatatlant...

E szimfónia 80 évet késett budapesti ősbemutatója kiváló lehetőséget adott a karmesternek, hogy kibontakoztassa különleges képességét: a kompozíció szilárd strukturális egységét egyidejűleg tudta érvényre juttatni a részletek késő-romantikusan kifinomult finomságaival. A koncertet frenetikus ünnepléssel köszönte meg a hálás közönség.

Győriványi, BFTZ búcsúkoncertjének első felében Dubrovay László Csellóversenyét vezényelte. A szerző hosszú ideig kísérletezett elektroakusztikus kompozíciós technikákkal, mielőtt visszatért volna a hagyományos hangszerek világához. Azzal is próbálkozott, hogy az elektro-akusztikus nyelvet kvázi visszafordítsa a klasszikus hangszerek nyelvére. Azt gondolom, hogy művében is e két zenei világ párbeszéde hallható, mintha a jelen és a jövő feleselgetne egymásnak. A szerző stílusából mindenképpen kihallatszik, hogy Bartók Bélának nagy tisztelőjével állunk szemben. A fiatal csellista, Várdai István pedig a technikailag leglejátszhatatlanabbnak tűnő szólam-részleteket is hallatlan bravúrral tudta tolmácsolni. Ráadását (Bach IV., Esz-dúr csellószvitjének Allemande tételét) különösen hálás tapssal köszönte meg nagyérdemű hallgatóság.

A koncert második felében ezúttal Anton Bruckner – talán legnehezebben előadható – szimfóniáját vezényelte el, a VIII.-at (c-moll). Ezen zseniális mű – rendkívüli terjedelme és sokrétűsége okán, gyengébb interpretáció esetén – a hallgatóság soraiban könnyen kiválthatja egy különösen erős altatótabletta hatását. (Ne ijessze meg a magyar műélvezőket az a körülmény sem, hogy grandiózus művét a mester, tisztelőjének és támogatójának, Ferenc József császárnak ajánlotta: A befejezetlen IX.-et már dimenzionális ugrással, egyenes a Jóistennek ajánlja majd a gyermeki jámborsággal katolikus linzi komponista!)

Ami Brucknerben Bachhal közös, az elsősorban éppen zenéjük szakralitása, de azon túl még valami: a zenetörténeti korokon túlmutató univerzalitás. A sokak által modorosnak tartott Bruckner zenéjében ugyanis kimutathatóan jelen van a reneszánsz modalitás, éppúgy mint a barokk polifónia, a beethoveni szerkesztés sajátosságai, vagy a wagneri romantikus pátosz, sőt késői szimfóniáiban (legmarkánsabban a IX., befejezetlen szimfónia 3. tételében) már-már a XX. század emberének magányos, skizofrén didergéséről jövendöl.

A zeneirodalom talán leghosszabb lassú tétele során, Győriványi tolmácsolásában egyetlen pillanatra sem érezhettük a feszültség és koncentráció lanyhulását, és a zenekaron is látszott, hogy kifejezett élvezettel játszották a legnehezebb szólamokat is. A finálé himnikus katarzisa felejthetetlen zenei élményt jelentett, szóban kimondhatatlan isteni titkok tanúivá tett bennünket.

Így válhatnak a különlegesen tehetséges előadóművészek a szerzők alázatos alkotó-társaivá...