Zenekar a színpadon – A Budapesti Filharmóniai Társaság hangversenye

2010. szeptember 21. - Magyar Állami Operaház
Hajnóczy Júlia (szoprán)
Debussy: Iberia
Debussy-Kocsis hagszerelése: Elfeledett dalok
Dvořák: IX., e-moll szimfónia ("Az új világból")
Vez.: Kocsis Zoltán

A Filharmóniai Társaság Zenekara 20-án és 21-én adta elő ugyanazt a műsort, amelyen Debussy és Dvořák művei szerepeltek. Talán nem szükséges különösebben ecsetelnünk, milyen nagy jelentőséggel bír, hogy az operaház zenekarának élén ezúttal Kocsis Zoltán állt. (Tessék elolvasni egy operakritikát, hány szó jut a zenekarnak.) Teljesen más feladat az árokban az énekeseket szolgálni, mint főszereplőnek lenni a színpadon.

A két Debussy mű megszólaltatása közötti különbség pontosan ezt példázta. Az Ibéria partitúrája minden olyan zenekari eszközre igényt tart, amellyel a spanyol életvitel zenében, hangzó formában kifejezhető. Nagy szerepe van az ütősöknek az utca, az ünnep hangulatának felidézésében, az éjszaka sejtelmes, szerelmes vággyal teli alaphangulatát pedig a vonósoknak kell megadniuk.

A zenekar nemcsak a mű gazdagságát tudta megmutatni, de Kocsis pálcája nyomán a közönség számára is érthetővé, „hallhatóvá” vált az Ibéria struktúrája, szerkezeti felépítése is. Minden zenei gondolat, minden zenei szakasz a darab egészében betöltött szerepe szerint szólalt meg. Tudtuk mi a fontos, mindig a megfelelő hangszercsoportok emelkedtek ki, vagy éppen olvadtak össze a többiekkel, dallamformálásukkal, dinamikájukkal, hangszínükkel is pontosan ábrázolták az adott képkockákat.

Tudtuk mi történik, de az elemző munka mellett nem szorult háttérbe az érzéki oldal sem.

Komplex zenei élményben volt részünk.

Hogy ez mégsem volt száz százalékos, annak maga a zenekar volt az oka. Nem mintha pongyolán, rosszul játszottak volna, ám előadásukból hiányzott egy lényeges momentum: a fölényes biztonság érzete, a minden részletre kiterjedő alapos háttérmunka jóleső nyugalma. Az abszolút precizitás hiányára utal az is, hogy a nagy tutti részekben a hangerő nem nemesült monumentalitássá. Ezt kiküszöbölni valószínűleg csak hosszabb munkafolyamat eredményeképp lehetne, de ez már egy másik történet…

Érdekesen változott meg a zenekar hozzáállása, amikor Hajnóczy Júlia a színpadra lépett. Egy énekesnőt kísérni: ez már a mindennapi rutin része. S noha itt a zenekar nem egyszerű kísérő, olyan összetett feladat sem hárult rá, mint egy szimfonikus költeményben. A Verlaine dalokat leginkább a visszafogottan szóló vonósok festették alá, természetesen sehol sem hiányoztak az ezeket színező vonósok, ütősök, és cseleszta sem.

Mi jellemző Hajnóczy Júlia éneklésére? Most, hogy írni próbálok róla, tűnik fel leginkább: a hihetetlen természetesség, egyszerűség. Nem kellett gondolkodnom róla, milyen hangszínt, előadásmódot hallok, milyen a technikája az énekesnőnek. Nem volt sem feltűnő vibrátó, sem az ennek hiányából adódó valamiféle merevség hangjában. Abszolút biztos technika jellemezte produkcióját, pedig láthatóan előrehaladottan áldott állapotban volt.

A könnyednek ható, artikulált, tiszta szövegmondás talaján biztosan állva formálta nem igazán nagy volumenű, de kerek, kiegyenlített hangján a dalokat. A zenekar ehhez alkalmazkodott. A pianók, forték nem váltak elvont fogalmakká, hanem egy abszolút viszonyítási ponthoz igazodva jelentek meg a műben . Az utolsó nagy zenekari tuttiban az is kiderült, hogy Hajnóczy hangjában azért voltak tartalékok. Számomra e hat dal jelentette a műsor csúcspontját.

De nyilvánvalóan az Újvilág szimfónia volt a közönségkedvenc. Kocsis és a zenekar itt sem végzett félmunkát. A sok-sok népszerű dallammal ékeskedő mű minden részlete határozott vonalakkal rajzolódott ki. Ez legfőképp a dallamok értelmező artikulálásában nyilvánult meg. És megint csak feltűnő volt, ahogyan a szerkezet feltárult. Nem igazán újraértelmezés volt ez, hiszen csak az került a helyére, ami tényleg benne van a kottában. Ez különösen a második tételnek tett jót, amelynek az angolkürt szóló utáni további részletei is valódi jelentőségüknek megfelelően szólaltak meg, így a Largo a Debussy dalok mellett a koncert másik nagy pillanatát hozta. A negyedik tételből azonban ismét hiányzott, hogy ne csak a hangerő, a tempó, de a zenekari játék formátuma is igazán a helyén legyen. A közönségsiker mindazonáltal nagy és megérdemelt volt, így az e-moll (maradjunk a hangnemnél, mondta Kocsis), 2. szláv tánc hangzott el ráadásként.