Zenekar a lét határán? (A Danubia a ZAK-on)

2005. április 4. - Zeneakadémia
Danubia Szimfonikus Zenekar
Frankl Péter - zongora
Vez.: Fürst János

MOZART: C-dúr zongoraverseny K.503
MAHLER: IX. szimfónia

C-dúr hangnemű klasszikus vagy barokk mű: \"bejátszásnak\" aligha lehet megfelelőbb egy zenekar számára. Ilyenben nincsenek nagy harmóniai útvesztők, amelyekben el lehet rejtőzni a tiszta játékot némileg mellőzve, és ezeknek témái is általában egyszerűek, világosak. Persze egy Mozart-zongoraverseny több is ennél, és ilyenkor azt is meglehet mutatni (ha az előadás jó), hogy nem kell félnie a hallgatóságnak a majd következő nagy megmérettetéstől, ebben az esetben a nagy Mahler-szimfóniától, azt is legalább jól játszva fogja megkapni.

A karmester Fürst János - akinek kiválóan megoldott Bruckner 0. szimfóniáját nemrég hallhattuk, arról nem tehetett, hogy az akkor szereplő zenekar nem engedte egy bizonyos szint fölé az előadást -, a zongoránál pedig Frankl Péter, aki szintén jó hírével biztosította a zenekar aznapi estéjének előzetes sikerét. Szépen meg is telt a Zeneakadémia nagyterme, ami a Tavaszi Fesztivál zárásának másnapján helyből nem kis teljesítmény.

Lendületesen kezdődött a zongoraverseny, elég hosszú a zenekari bevezető, de ezalatt le is zajlott az összeszokás, és a szólók utáni visszatéréskor már egy teljes pompájában ragyogó zenekart hallhatunk. A felfogás a visszafogottság irányába hajlott, semmi túlzott kitörés, inkább klasszikusan letisztult kiegyenlítettség jellemezte, amely - főleg a zongorista részéről - néha túlzottnak tűnt. Nem volt édelgősre véve, de - főként a basszusban - időnként lehetett volna hangsúlyozni az ellentétes zenei anyagokat. Mozart zenéje, mint minden nagy zene, több drámaiságot hordoz, nem lehet egyszerűen csak szép játékkal leírni. Ami egyébként - ezt leszámítva - a lassú tétel éneklő dallamában, de a gyors tételekben is a legmagasabb rendű muzsikálást hozta a karmester, a zenekar és a szólista ihletett együttműködésével.

Szünet után természetesen bővült a vonósok létszáma, egész rézfúvós és ütős arzenál jelent meg a dobogón és az orgona alatti ülésen, jelezve: későromantikus mű, jelesül Mahler utolsó befejezett szimfóniája kerül sorra. Egy évvel gyermeke halála után, két évvel a saját halála előtt kezdte írni a művet, amikor már tisztában volt súlyos betegségével. Ez magyarázhatja a cserét: a lassú tétel második helyett negyedikként hangzik el, a néhány hegedű pianissimóban elhaló hangjával az élettől búcsúzik itt a zeneszerző.

De addig ott van még három másik hosszú, nehéz, tartalmilag is igényes rész is. Amelyben egy zenekar és egy karmester csak tudása legjavát nyújtva képes minimális eredményt is felmutatni.

A karmester, Fürst János: világosan értelmezhető, a részletekre ügyelő, belépéseket, fortékat, pianókat jelző, nem pedig valamiféle elvont, zenén túli elképzelést tükröző mozdulatokkal vezényelt. Ennek eredménye pedig az, hogy a zenekar pontosan, gyakorlatilag hiba nélkül játszott. De Fürst képes volt arra is, hogy ez egyszerűség révén, amely feltárta a mű sokrétű struktúráját, ezzel együtt tehát és ezen túl is, egységben láttassa a hatalmas építményt. És minden tételhez megtalálta a kulcsot, amely a helyes tempókból a zenei ábrázolások hangzó anyagra való pontos lefordításából kovácsolódott.

És jellemző volt minden póztól mentes dirigálására, hogy a végén a zenekar tagjai álltak fel láthatólag megfáradtan a küzdelemtől, és láthatólag megrendülve az eredménytől. Itt már nem volt hiány drámaiságban, táncosságban, groteszk, és az utolsó tételt jellemező lágyan elomló halálzenében. És amely a zenekartól is talán a legtöbbet kívánta. Pianissimóban, üveghangon játszva nem lehet semmi mögé elbújni. Itt és az első tétel vége felé a finomabb hegedű, magas fafúvós együttállásokban, a kürtnégyes szólóiban hallatszódtak apróbb gikszerek, tisztátlanságok. De az összkép több mint meggyőző volt, maradandó élményt nyújtott az a zenekar, amely a legújabb hírek szerint azért - hallhatólag megérdemelten - túl van a finanszírozási krízis nehezén.