Zene négy nemzetnek - az EUBO a Zeneakadémián

2005. október 6.
Zeneakadémia
European Union Baroque Orchestra
Vez.: Jaap ter Linden

HÄNDEL: B-dúr Concerto Grosso, Op.3 No.2
DELALANDE: Sinfonies pour les Soupers du Roy, deuxiéme caprice
BOCCHERINI: B-dúr csellóverseny, G 482
BACH: C-dúr szvit, BWV 1066

100 jelentkező közül választották ki azt a huszonnégy szerencsést, akik felsőfokú zenei tanulmányaik befejezése után ezen a tulajdonképpen posztgraduálisnak mondható képzésen vehetnek részt. Nyilván nem mindegyik zeneakadémián tanulnak olyan sokan barokk hegedűt és más régi hangszert, hogy intézményeik állandó zenekart tarthassanak fenn. Pedig, mint Az Európai Unió Barokk Zenekara (EUBO) brosúrája mondja, a cél hogy a végzettek bekerüljenek egy top zenekarba, ehhez viszont a gyakorlatot is egy top zenekarban kell megszerezniük.

Erre kíván lehetőséget adni ez az együttes, amelybe háromnapos meghallgatás-sorozat után lehet felvételt nyerni. Féléves tanulás, együttjáték, turnék következnek ezután, több elismert barokk zenész irányítása alatt. Huszadik éve működik így a zenekar. Idén ez a második turnéjuk, ezen Jaap ter Linden a betanító karmester. Magyarországon négy koncertet adtak, ezek közül a harmadik helyszíne volt a Zeneakadémia nagyterme.

Négy nemzetnek írt zenékből válogattak, és két standardnak mondható zenedarab mellett két ritkaság került sorra. Händel Op.3-as koncertjei a legismertebb barokk darabok közé tartoznak. Ennek megfelelő felkészültséggel indította a zenekar a második, B-dúr koncertet, amelynek első tétele inkább kéthegedűs versenynek, második tétele egy oboaverseny lassú tételének tűnik.

Linden persze nem igazi karmester, sok párhuzamos kézmozdulattal, fölösleges mozgással vezényelt. Hogy mennyire nehéz dolga lehetetett a tagadhatatlanul megszólaló valódi zenekari hangzás kialakításával, nem ítélhető meg, hiszen eléggé válogatott társaságot kapott a keze alá. Ami nyilván a fő dolga lehetett, az a koncert műsorának betanítása. Nos, az e concerto esetében sikerült. A szokásos - ma már kötelező - élénk tempókat hallhattuk, hangsúlyos frazeálásokkal. Ilyen volt például a második tétel csellószólamainál az akkordfelbontásos figurákban a páros kötések alkalmazása, és azoknak is erőteljesen sóhajtósra vett kihangsúlyozása.

Sajnos, itt az is hallatszott, hogy a két csellista nincs teljesen együtt, néha hamisak voltak, míg az oboistától szépen megformált, de nem igazán elbűvölő Largo dallamot hallhattunk. A további tánctételek a teljes zenekaron (5-4-2-2-1 volt a vonós felállás, két oboa plusz fagott kiegészítéssel, ezt két billentyűs hangszer, egy kis orgona és egy kis csembaló látta el a szükséges akkordkísérettel) szintén élénk tempóban, táncos mivoltukat kihangsúlyozva szólaltak meg.

Delalande a kevésbé ismert franciák közé tartozik, kis szvitje szép zenekari hangzással, az előzőekben hallott erényeket ismételve hangzott el, elfogadható fagottszólókkal. Valóban kitűnő desszert lehetett egy királyi vacsorához.

A Boccherini-versenyműben - minő szerénység - maga a zenekarvezető vállalta a szólistaságot. Azt kell mondanom, híréhez méltóan játszott, vagyis ha jobb csellista lenne, biztos nagyobb híre lenne, eddig inkább csak mint zenekari tagról, continuo-játékosról olvastam róla. Intonációja nem nevezhető kifogástalannak, ez bizony már valódi csellista kvalitásokat kívánó mű; üveghangok, gyakori játék a fogólap legvégén, fürge akkordfelbontásokat kívánóan is akár. Alapvető muzikalitás persze itt sem volt elvitatható a művésztől, ez a szépen megformált lassú tételben is hallatszott, de emellett a zenekar igazi rendben tartására ebben a műben nem maradt energiája.

Szünet utánra egyetlen műsorszám maradt, a jól ismert C-dúr szvit Bachtól. Alapvetően helyes felfogásban hangzott el, rendesen megismételt részekkel jött az Ouverture, és a táncok is magkapták a nekik járó jellemzőiket, tempókat, karaktereket, de sajnos ennél nem többet. (Némi rendetlenkedés a fúvóstriókban volt hallható.)

És itt ütköztek ki Linden hiányosságai is a leginkább. Egy ilyen Bach-műben nem tudott - vagy nem mert? - igazán egyéni megoldásokhoz folyamodni, szépen rendben folydogáltak a tételek. És az a precizitás is hiányzott, ami egy olyan nagyság, mint Norrington munkája nyomán a salzburgi - tulajdonképpen hasonló - együttes jellemzője volt.

Biztos hasznos a résztvevők számára a munka ebben az együttesben, és érezhető, hogy akár jobb teljesítményre is képesek lehetnének, de a mindenkori színvonalat természetesen az adott zenei vezető határozza meg - ez most csak jó közepesre sikerült.