Zártkörű rendezvény (19. Mini Fesztivál, első koncert)

2007. január 26.
Fesztivál Színház
19. Mini Fesztivál, első koncert
Olsvay Endre, Kocsár Miklós, Sári József, Durkó Péter, Nógrádi Péter, Zombola Péter, Togobickij Viktor, Gulya Róbert, Pongrácz Zoltán művei

A múlt század elején rendeztek Bécsben olyan kortárs zenei esteket, ahová csak személyre szóló meghívóval lehetett belépni, minden mű kétszer hangzott el, és tilos volt bárminemű tetszésnyilvánítás. Elsőre úgy tűnt, hogy a magyar kortárs zenei élet egyik legrangosabb rendezvényén, a Mini Fesztiválon felelevenítik ezt a régi hagyományt. Csak páran álldogáltunk visszahúzódva a Fesztivál Színház előtti ablaksor mellett, a nagy többség egyetlen hatalmas baráti csapattá olvadt az előtérben. A zártkörű rendezvényre utaló gyanújelek azonban tévesnek bizonyultak, s az ajtónálló fiatalember széles mosollyal tessékelt be a koncertterembe.

\"A kompozíció - noha visszatéréses-területek és mozzanatok föllelhetők benne - nem képvisel egyetlen hagyományos formatípust sem.\" - olvashatjuk Olsvay Endre saját szavait Pala című művéről. A darabból nemcsak a hagyományos formatípusok hiányoztak, hanem minden zenetörténeti előzmény. Nem volt egyetlen ismerős pont sem, amibe a hallgató kapaszkodhatna, amihez mérhetné a változásokat, amihez viszonyíthatná az újdonságokat. Tovább nehezítette a közönség helyzetét az Intermoduláció Együttes játéka. Egy átgondolt, koncepciózus előadás helyett hamis hangok, vérszegény, fakó hangszínek, pontatlan hangindítások kötötték le a közönség figyelmét. A karmester (Tihanyi László) pedig még tovább rontott a helyzeten. Az ütemrajzok súlyok nélküli ismételgetése semmiféle segítséget nem nyújtott a darab előadásához.

Kocsár Miklós Fantázia című alkotása már sokkal jobb benyomást keltett. A darab magvát egyetlen hangköz, a kvint alkotja, ennek \"szabad asszociációit\" írta meg a szerző. Götz Nándor (szopránszaxofon) és Maros Éva (hárfa) előadásában profi módon szólalt meg ez a röviden kifejtett zenei ötlet.

Sári József Trialógját Klenyán Csaba, Rozmán Lajos (klarinét) és Lakatos György (fagott) szólaltatta meg. Az előadás itt is teljesen perfekt volt. A tűhegyes hangindítások, a bonyolult ritmus ellenére is tökéletes összjáték nyomán valóban a szerző által is óhajtott beszédszerűség, három ember vitája kelt életre a színpadon.

A szünet előtti utolsó szám sajnos keretes szerkezetűvé tette az első félidőt. Bár az előadók (Bánfalvi Béla, Bánfalvi Zoltán - hegedű, Bársony László, Bársony Péter - brácsa, Rohmann Ditta, ifj. Bánfalvi Béla - cselló) tekintetében itt semmilyen kifogással nem élhetünk, a mű annál több kívánnivalót hagy maga után. Ugyanaz érződött rajta, mint Olsvay darabján: mintha a zeneszerzés egy minden előzmény nélküli, teljesen önkényes dolog lenne.

A \"nagycsaládi hangulatú\" szünet után Három Pilinszky-dal következett Nógrádi Pétertől. A szerző részletesen ismertette a dalok szerkesztési elvét. Az egyik egy akkord különböző kivágataiból épül fel, a másik egy parafrázisa a Jelenések Könyve egy szakaszának, a harmadik pedig egy négyszólamú kánon. Ez mind nagyon szép és érdekes. De emellett figyelembe kellett volna venni a szövegeket is. A feldolgozás azonban sem a prozódiával, sem pedig a szövegek értelmével nem törődött. Épp ezért nem lehet haragudni Bakos Kornéliára, aki helyenként nem riadt vissza a szó közepén vett levegőtől sem. Így is nagy teljesítmény tőle, hogy valamiképp elő tudta adni ezt a teljesen \"hangszerszerűtlen\" darabot. Tóth Balázs (brácsa) játéka volt a produkció legjobb része. Valamiféle folyamatot próbált képviselni az énekszólam és a zongora (Kovalszki Mária) darabosságával szemben.

Zombola Péter Prelúdium és Toccatája négy kis tétel, egybekomponálva. A mondanivalóhoz tökéletesen illett a kidolgozás könnyedsége és a darab hossza is: egy lenge hangulat négy arca az egész. Madai Zsuzsanna (fuvola) hangi adottságai nem a legjobbak, szerény, nőies játéka azonban sikeresen ellensúlyozta Lajkó István (zongora) ez esetben teljesen felesleges patetikusságát.

Togobickij Viktor novoszibirszki tanulóévei alatt komponált Adagiója viszont pontosan konvenciózus jellegével hívta fel magára a figyelmet. Kimondottan szép zene, de a visszafogott történések miatt jellegtelen. Hiányzott egy-két váratlan fordulat, a szerző világosan körvonalazódó saját arca. Az előadók (Varga Zoltán - kürt, és a Somogyi Vonósnégyes) pontosan a hű tolmácsolás miatt nem hagytak mély nyomot az emberben.

A koncert legjobb perceit Gulya Róbert Hangulatok című művének köszönhetjük. Az Ewald Rézfúvós Kivntett nagyszerű előadásában egy teljesen hangszerszerű, jól szerkesztett, zenei ötletektől hemzsegő, könnyed hangulatú darab született.

A kivntett kimondottan jó lett volna záró számnak. Sajnos azonban Pongrácz Zoltán Gamelán zene című darabjával ért véget a Mini Fesztivál első estje. A MÁV Szimfonikusok kamarazenekara úgy játszott, mint egy megszeppent úttörőzenekar az országos seregszemlén. Igazából nem tudták, hogy mit játszanak, sem azt, hogy miért játszanak, a félházas koncertterem pedig egyenesen megijesztette őket. Itt sem vált világossá, hogy a karmester, Sugár Miklós miért üti megszállott következetességgel a taktust. Mintha ott sem lett volna, csordogált minden szép lassan a maga útján. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy ezzel a darabbal nehéz lett volna valamit kezdeni. Pongrácz Zoltán egy távoli kultúra saját közegében, saját megjelenésében élő, eleven, lüktető dallamait tette tönkre európai gondolkodásmódjával.

Az a bizonyos \"nagy opusz\", aminek a felfedezésére óhatatlanul várunk egy ilyen koncerten, nem született meg. Voltak jobb ötletek, jobb megvalósítások és voltak rosszabbak. Mégis nagyon sajnálatos, hogy a kortárs zenei estek ennyire bennfentesek, ennyire a szerzők és azok szűk érdekeltségi és baráti körének szólnak. Elég nehéz lehet úgy művet írni, hogy igazi visszajelzést nem kap az ember, csak a mindenkinek kijáró, halálpontosan egyenlő mértékű tapsból és kézfogásból részesül.

Mi is változott itt 100 év óta? A kortárszenei koncertekre, igaz más okból, de a \"publikum\" most sem jár. Mindenkinek tapsolni, vagy senkinek sem tapsolni pedig tökéletesen ugyanazt jelenti: a véleménynyilvánítás mellőzését. Ami igaz, az igaz: a művek csak egyszer hangzanak el....

Arra azért még kíváncsi lennék, hogy hogyan lehet ebbe a zeneszerzői körbe bekerülni? Elég hozzá egy zeneakadémiai diploma? Vagy zeneszerzővé válni is ugyanúgy a nagybetűs ÉLET-ben kell, ahogyan pl. íróvá? Mert író szak, meg író-DLA ugyebár nincs az egyetemek bölcsészkarán, ott kérem bizonyítani kell. De hogyan bizonyítson egy zeneszerző az ÉLET-ben, ha nincs közönség? Pedig a szakmai mellett nagyon kellene a külső ítélet is. Így óhatatlanul felmerül az emberben a gyanú, hogy ezek jól \"elvannak\" egymás között a saját maguk érdekei által kialakított ranglétrával, \"húsosfazékhoz-jutás\" sorrendjével. Pedig lehet, hogy a legjobbak be sem kerülnek a Zeneakadémiára! Vagy bekerülnek, csöndben elvégzik, és maguknak tevékenykednek egy életen át.

Kár lenne, ha így lenne. Olyan kevés helyen dönthet manapság az ember, annyira kevés az életben, amit befolyásolni tudunk. Ebbe beleszólhatnánk. Beleszólhatnánk, hogy az adófizetők pénzét kinek adják oda alkotói tevékenységének támogatására.
Remélem, hogy a helyzet idővel változni fog, és akkor majd nem a Fesztivál Színház, hanem a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem ad otthont a Mini Fesztiválnak.