Za Ondekoza - Japán dobok bemutatója

2005. január 27. - Millenáris Teátrum
Za Ondekoza - Japán dob-együttes

Ma már elképzelhetetlen az az átütő siker, az az egész európai kultúrát megtermékenyítő hatás, amivel a teljesen ismeretlen távol-keleti művészetek bemutatkoztak az 1900-as párizsi világkiállításon. A japán fametszetek, a lakkozott kézműves remekek, vagy éppen egy koto-samiszen koncert elképesztette őseinket. Lehetséges egyáltalán ilyen tökéletesség és szépség ezen a világon?

Éppen a japán zenét ma sem ismerjük eléggé, de a rengeteg ismeretterjesztő műsor, a szamurájfilmek, a harcművészet-kultusz teremtett valamiféle felületes árupiacot kelet és nyugat között. Az eladható, a látványos természetesen jobban, könnyebben, gyorsabban terjed. Sumo közvetítések már vannak (én is szívesen nézem), de a tea-szertartáshoz az európainak állítólag nincs elegendő türelme, vagy ki tudja, mi egyebe...

A Za Ondekoza ütőegyüttes koncertjének is az volt a fő kérdése, sikerülhet-e színháznyi közönség számára importálni a közösségi- és szertartás-zenék spirituális magvát, vagy csak a show marad? A vitrinüveg mögött is félelmetesen és hűvösen szép penge, vagy valami bádogból sajtolt tucatáru?

Az első tízperces tételben folyamatosan sziszegő hangosítás, a leginkább világzenés jazzelemekkel operáló szólók a félelmeimet látszottak igazolni.

Vagy lehet, hogy nincs igazam, és alaptalanok az elvárásaim? Az egy-két taiko-dobos hangfelvétel, amit hallottam, azok a dokumentumfilmek és részletek, amit a műfajról tudok, az az egy koto hangverseny, amit majd\' húsz éve hallottam egy németországi fesztiválon...

A Za Ondekoza előadása kevésbé spirituálisnak tűnt! Addig, ameddig! Ameddig föl nem tűnt, hogy az együttes vezetője, Seizan Matsuda minden hangosítás és más zavaró körülmény ellenére pontosan azt a sugárzó, átszellemült furulyahangot tudja produkálni, ami miatt számomra szokatlanságában is lenyűgöző a japán népzene.

A shakuhachi torzít. Az átfújás határán, amikor telítődik és berezonál a cső, ilyenért mifelénk megszólnák a blockflötést. És pontosan ez a dús \"torzítás\" az, aminek a felhangjai mintegy bele vannak komponálva a játékba. Az ebben megszólaló sokadik felhang kiemelésére és hangsúlyozására játszik rá a művész. A japán hangszeres nem köt olyan kompromisszumot, mint a mifelénk használatos egyenletes lebegésű temperálás. Amikor a koncert második felében egy kissé átrendezik a színpadon a hatalmas dobokat - gondolom azért, hogy a rámolásról elterelje a figyelmet -, Seizan Matsuda besétál egészen hátra a széksorok közé, és majdnem teljesen hátul hosszú, hosszú szólót fúj. Pusztán ezért érdemes lett volna eljönnöm.

Aztán ehhez a szólóhoz csatlakoznak először finoman az ütők, és megszólal az álványon középre gördített, lenyűgöző méretű odaiko. Az egybefüggő \"kompozíció\" még negyven percig szól, és kisöpri belőlem az aggályt és az okoskodást. Mikorra az egymással szemben, a hatalmas dobbal küzdő ágyékkötős harcosokról a terem hűvösében is szakadni kezd a víz, én is transzba jövök, megizzadok.

Meglehet, a Za Ondekoza valóban kevésbé spirituális. Inkább exportra gyártott, népszerűsített változata a japán zenének, de működik.

A feleségem mutatja a székén talált szórólapot.

\"A 2005 - Japán-EU Közötti Cserekapcsolatok Éve\" első eseménye volt a ma esti. Lesz még \"Kortárs Japán Filmnapok\", és előadást tart majd a legnevesebb teaszertartás-mester. Az eredeti fametszetek kiállítása még csak terv, de ha valóban sikerül megszervezni, azon mindenképpen ott leszünk!