Vörös és feketék (Bécsi Szimfonikusok / Jasminka Stanzul)

2006. március 8. - Nemzeti Hangversenyterem
Bécsi Szimfonikus Zenekar
Jasminka Stanzul - zongora
Vez.: Fabio Luisi
MOZART: g-moll szimfónia, K.183
BEETHOVEN: C-dúr zongoraverseny, Op.15
SCHUMANN: I. (\"Tavaszi\") szimfónia, Op.38

A budapesti közönség láthatóan ki van éhezve az igazi profi zenekari játékra. Ha csak egy kicsit is jobb együttes van kilátásban valamelyik koncertpódiumon, azonnal elkapkodják a jegyeket. Most sem igen látni üres székeket a Nemzeti Hangversenyteremben. Az pedig, hogy a fiatal zongoraművésznő, Jasminka Stanzul neve töltötte meg a termet, kevéssé valószínű.
Ráadásul a nagynevű zenekarhoz egy szép, minden igényt kielégítő, konvenciózus szerkesztésű műsor társult.

Mozart forever. Most épp a \"kis\" g-moll szimfóniával.
Mintha kicsit nehezen olajozódna a gépezet. A nem is olyan régen a zenekar élére került Fabio Luisi mozgáskultúrája némi fejtörtést okoz az embernek. A film hőskorát idéző, szaggatott, hegyes intések még a zenekari tagokat is meglepik néha. Talán ez az oka, hogy a vonóskar mélyebb része néha nem találja a hegedűket, s az első tétel tempóváltásai sincsenek tökéletes egyensúlyban az oboa és a zenekar között.
A hang viszont gyönyörű a zenekar minden részlegén. Érezhető az összeszokottság, a határozott, összehangolt zenei elképzelés. De az amúgy is elég nagy apparátus szögletes játékmódja inkább a következő szerző hangulatát idézi, mint Mozartét.

Beethoven tehát már félig-meddig jelen van, amikor a sok \"frakk\" közé talpig élénkpiros nadrágkosztümben beviharzik az est újabb főszereplője: Jasminka Stancul. Bevallom őszintén, én eleddig mégcsak nem is hallottam a hölgyről. A szerbiai születésű művésznő Bécsben tanult és jelenleg is ott él. És - mint a kis szórólapról megtudhattuk - a bécsi nemzetközi Beethoven-zongoraverseny győztese.

Próbáltam én onnan, a negyedik emeletről megfejteni, hogy mégis mit csinál, amitől ilyen fantasztikusan szól a kezében a hangszer, de nem jártam sikerrel. Mert igaz, hogy egy Faziolin játszik, meg az is, hogy jó az akusztika, de akkor is különlegesen lenyűgöző a tömör, kifejező hangszín.
Abban nem vagyok biztos, hogy zenei elképzelései mindenben maradéktalanul megegyeztek Beethovenével. De abban igen, hogy meggyőzte volna a mestert a maga igazáról. Nem hagy kétségeket a hallgatókban. Magabiztos, virtuóz, rendkívül intelligens zenész.

Tomboló sikert arat a produkció. Fabio Luisi és a zenekar is egészen más képet mutat, mint a Mozartnál. Hajlékonyak, összefogottak, mindenben követik a szólista pazar elképzeléseit.
Egyedül a harmadik tétel főtémájának formálása hoz némi kis ellentétet Stanzul és a zenekar között, de mivel mindeki következetesen ragaszkodik az elképzeléséhez, így akár koncepció is lehet a felütés eltérő értelmezése.

Órákig kerestem a Stanzul által játszott ráadást az interneten. Életemben nem hallottam még erről a Papaudopolo nevű szerzőről, akinek másfél perces, briliáns virtuozitást igénylő kis etüdjével újabb ámulatba ejtett bennünket a hölgy.
Reméljük, jön még hozzánk vendégségbe. Végülis közel lakik.

A második félidő már sokkal felszabadultabban indul. A Scuhmannban érvényesül igazán a zenekar változatos hangszínskálája. A fagottos néha intonációs problémákkal kűzd, de az első fuvolista hangja, formálása bőven kárpótol bennünket a hamis hangokért.
Schumann Clarája minden hangban ott van.
A szerelem, a tavasz lendületes előadása pedig újabb fergeteges sikert hoz a zenekarnak.

A ráadás Strauss egyszerűen tökéletes.
Vérből jött - ahogy mondani szokták.
Így végül a \"feketék\" is a csúcson távoztak