Üvöltő kórus az A38 Hajón

2004. október 17.
A38 Hajó
Mieskuoro Huutajat
(Men\'s Choir Shouters - Az Üvöltő Férfikar)

Egy kicsit szokatlan, kicsit hóbortos estére számítottam. A beharangozók, a néhány másodperces hangfelvétel-idézetek egy \"szavalókórust\" ígértek. Egy bonyolult ritmusképletekkel operáló, minimal-art együttest. Érdekes, de már hallhattunk hasonlót. Emlékszem, valamikor régen az amatőr kórusok körében is igen népszerű volt egy földrajzi nevek felsorolásából kibontakozó fúgaszerűség.

Aztán belém fagyott az okoskodás. A Mieskuoro Huutajat semmi ilyesmihez nem fogható, és hamarosan érthetővé vált a számomra idegen miliő is.

Az A38 Hajót komolyzenei hangversenyek lehetséges színhelyeként is hirdetik, pedig a diszkólámpák, a székek hiánya, az oldalfal mentén felállított - és végig működő bárpult, a tiltás ellenére itt-ott dohányzó közönség nem kifejezetten szokványos terep egy kamarazenei esthez, de annál alkalmasabb egy ilyen bulihoz. Vagy vegyük komolyan, és nevezzük performansznak?

Tőlem vehetnénk komolyan is, de nem könnyű. A kórus nem prózát mond, hanem valóban kiabál. A bevezető számokat a közönség harsány derűje és hangos ovációja köszönti. Én még tartom magam, és egyre azon töprengek, hogy mi van, ha az \"ökölbeszorult arccal\" és mély átéléssel elüvöltött szólamok számomra érthetetlen finn szövege valami véres és tragikus történetet mond el?

Aztán valahányadik szám után a karmester angolul és változatlanul szigorú arccal felkonferálja a következő művet. Troll anyuka bölcsődala, aztán több, más \"lalabáj\", - valamint a Vszigda bugyet szolnce...

Szóval mégiscsak ökörködés? Blődli? Vagy csupán gyerekes csíny?

Ennek viszont megintcsak ellentmond a \"kompozíciók\" és az előadás nagyon gondos, míves profizmusa. Nem könnyű, amit csinálnak, és minden számon hallom, hogy milyen irdatlan munka van mögötte. Maguk a darabok is ötletesek, a mesterségesen leszűkített eszköztár megmaradt lehetőségeit igen gondosan kihasználják. Az An der schönen blauen Donau szövegre határozott és virtuóz háromnegyedes metrumban kiabálnak. A komplementer ritmusok tűélesek, és általában bravúros az egész.

Nagyon komoly a társaság föllépése is. Az alternatív helyszín alternatív közönsége előtt ők szigorú öltönyös-nyakkendős művészként jelennek meg, és a karnagy - vagy karmester - pálcával dirigál.

Gyanítom, hogy a tartalom és forma, a profizmus és humor közötti éles kontrasztálás szoros része a produkciónak. Igazolva látom, a Mieskuoro Huutajat előadása nem koncert, hanem valóban inkább performansz. Alternatív, kortárs-összművészeti happening.

És amikor - legalábbis magamban, saját használatra - sikerült helyükre tenni a dolgokat, azok zeneként is működni és hatni kezdenek, és azután őszintén élvezem az estét.

Hazafelé már azon beszélgetünk, hogy tényleg csak ez az egy fellépésük volt Budapesten? Lehet-e valahol kapni azt a róluk szóló filmet, amiből a szünetben már láttunk egy részletet?
Egyszer mindenkinek látni-hallani kellene őket!