Viszontagságos körút Spanyolhonban (A Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar koncertje)

Magyar Telekom Szimfonikus Zenekar
Manuel Barrueco - gitár
Vez.: Miguel Gomez Martinez

DEBUSSY: Ibéria
RODRIGO: Aranjuezi koncert
DE FALLA: A háromszögletű kalap

Nagyon készültem lélekben erre a koncertre. Különös oka nincs, csupán csak annyi: a színházi évad folyamán oly sok komoly rendezvényen vesz részt az ember, hogy így nyár elején már rettentő jól esik ez a kissé \"latinos\" hangulat. Arról nem is beszélve, hogy az Aranjuezi koncert népszerűsége ellenére ritkán hallható élőben zenekari kísérettel. (Zongorakivonatos előadás többször hangzik fel pódiumokon.)

Õszintén szólva, arra számítottam, hogy az előadókon is egy kicsit ez a felszabadultabb, évvégi-ibériai hangulat fog uralkodni. De tévedtem.

Talán a fáradtság, talán a MüPa szelleme tette, de a zenekar legtöbb tagjának arcán, mozdulatain inkább egy végső erőfeszítéssel kipréselt koncentráció látszott, mint felszabadult örömjáték.

Rengeteg hibával játszottak. A hatás olyan volt, mintha a társaság csak egyetlen haknikoncert erejéig ült volna le muzsikálni. Összekovácsolódott, egységes zenekari képnek nyomát sem találni. Nagyon sok a hamis hang. Nagyon sok - különösen a fúvósok tájékáról - a csúnya hang. A klarinétos az egyetlen, aki hangilag és zenei megformálás terén messze a többiek felett produkál.

Az Ibéria a gitárversenyhez hasonlóan rendkívül népszerű darab. Viszont korántsem egyszerű! Sokrétegű zenéről van szó, rengeteg ritmikai, hangszínbeli, dallami ötlettel megtűzdelve. Ezeknek a kis \"pikantériáknak\" viszont a spanyol táncok feszes ritmusának vázán kell megjelenniük. Mivel ez a bizonyos váz kicsorbult, a belső történések elvesztek a zűrzavarban.

Az Aranjuezi koncert előadói szempontból sokkal több kérdést vet fel. A versenymű teljesen egyértelműen a spanyol gitárzenére épít. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint ahogy nálunk Kodály feldolgozta a magyar népzenét. A megírt mű nem egy magasabb egység szintjén sugározza egy nép zenéjének jellegét (mint pl. Bartóknál), hanem direkt módon tartalmazza a népzenei elemeket. Ebből kifolyólag alapvetően kétféle hozzáállás képzelhető el az előadóktól. Vagy ezekre az elemekre támaszkodva ősi hangulatú, vulgáris stílusban játsszák el a művet, vagy a klasszikus paramétereknek megfelelően az európai egyetemes zenetörténet hagyományait tekintik követendőknek.

Sok múlik a szólista hozzáállásán. Manuel Barrueco nem tartozik a lenyűgöző flamenco alapokkal rendelkező, vérből muzsikáló gitárosok közé. Aki a Paco-féle felvétel izzó hangulatát várta, az minden bizonnyal csalódott. Először is, az előadó élt a technika nyújtotta lehetőséggel, és erősítővel játszott. Jelentős könnyítés ez, hiszen rengeteg energiát tud megspórolni a lépten-nyomon megjelenő futamokon. A kívánt hangerő eléréséhez nem kell ráhúzott pengetést alkalmazni, csak felcsavar egy gombot, és simán lepergeti a hangokat. Így is megszólal minden.

Másodszor: mellőzött minden ritmikai túlkapást. A súlyok, a ritmusképletek tökéletesen illeszkedtek a klasszikus zene keretei közé. Tekintve, hogy Rodrigo 1901-től 1999-ig élt, ez a játékmód még a XX. századi komolyzene keretein belül is erősen konzervatív jellegű volt.
Annyi bizonyos, hogy Barrueco tökéletesen otthon van a klasszikus muzsikálás terén. Ugyanazt tudja a zenéről, amit egy ma koncertező zongoraművésznek is tudnia kell. Olyannyira rutinos zenész, hogy még az erősítő ellenére sem túl zengő hangú gitárral is tudta segíteni a zenekar borulásainak korrigálását. Ebből pedig sajnos akadt itt is bőven. Pedig a zenekari szövet sokkal egyszerűbb, mint Debussynél. Legkirívóbb a második tétel tragikus jellegét szolgáltató, konzekvensen SÚLYRA jelen lévő negyedek elcsúszása volt. Sajnos ezzel pontosan a tétel sorsszerűsége veszett kárba.

A háromszögletű kalap már valamivel jobb képet nyújtott az együttesről. Azt hiszem, ezt a művet tudták a legjobban. Igaz, hogy nincs túl bonyolult zenei anyaga, és kísérő funkciót sem kell benne ellátni. A sok tömbszerű, ritmikus anyag játéka közben már egy-két arcon látni lehetett némi felszabadult jókedvet is.

Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy Miguel Gomez Martineztől bizony nem sok segítséget kaptak az este folyamán. Inkább azt mondanám, jobban tették, ha fel sem néztek a karmesterre. A végig dzsigolómosoly mögé bújt emberke körülbelül annyi haszonnal lengedeztette karjait, mint egy zeneszerető, ám tökéletesen laikus lakója kicsiny sárgolyónknak. Örültünk, ha együtt volt a zenekarral, és nem egy kicsit mögötte követte az eseményeket.

Az is egyértelmű, hogy az anyagi bizonytalanság rosszat tesz egy zenekarnak. Sok példa van erre Magyarországon. Az ember mindig viaskodik magával is, hiszen egy zenekar fenntartása nem hárítható kizárólag az államra és a szponzorokra. Gondolkodhatnánk úgy, hogy legyen életképes az a szervezet, az az együttes, amelyet a tagjai, a közönsége képesek eltartani. Csakhogy ez a közönség sajnos nincs olyan anyagi helyzetben, hogy több tízezer, vagy akárcsak több ezer forintos jegyekkel, egyéb adományokkal saját magán kívül bárkit is eltartson.
De az is igaz, hogy a bevásárlóközpontok forgalma egész másról tanúskodik. Talán nem ugyanazok az emberek járnak ide, mint oda. Az anyagi javak eloszlása világviszonylatban és hazai viszonylatban is elképesztően egyenlőtlen. Hogy a megoldás mi lehet, nem tudom. De amíg így van, maradnak a kicsinyes, lélekölő harcok.

\"...Juss el mindig célodig, / Ne akadozz, ne fuss előre, / Az idő kimérten folyik.\" - olvashatjuk Goethénél. És valóban. Bármi történik is a világban, a koncerttermekben, az élet megy tovább. Az idény lassan véget ér, a hőmérő higanyszála egyre feljebb kúszik, s ki-ki átmeneti felüdülést kereshet a nyár szabadságában.
Zenekar és közönsége egyaránt.
S mivel egyelőre a szponzor is úgy akarta, jövőre újra találkozhatunk!