Verdi Requiemje szcenírozott előadásban

2004. március 24.
Budapesti Kongresszusi Központ
Filharmonica Arturo Toscanini
Nemzeti Énekkar
Rálik Szilvia, Wiedemann Bernadett, L\'udovít Luhda, Rácz István - ének
Vez. Rafael Frühbeck de Burgos

Giuseppe Verdi: Requiem

Az idei koncertévad egyik legtöbbet játszott darabja néhány hónapon belül már negyedszer került közönség elé, ebben a formában azonban először. Szcenírozva, vetített háttérrel, ahogy azt az olasz színházi vizionalista, Pier\'alli megálmodta.

Szépséges-szomorú este volt: vigasztalanul esett az eső a Budapesti Kongresszusi Központ felé vezető úton, ahol Verdi Requiemjének előadására gyűlt össze a hallgatóság - a madridi terrortámadás áldozatai emlékére rendezett gyászmise napján. A fellépő művészek névsora igazi zenei csemegét ígért, és igazából nem is kellett csalatkoznunk: egy világhírű karmester (a német-spanyol Rafael Frühbeck de Burgos, beugró Rostropovich helyett), egy fiatal, nemrégiben alapított olasz zenekar (a Filarmonica Arturo Toscanini), a Nemzeti Énekkar, három ismert magyar és egy külföldi szólista adta elő az olasz Maestro egyik legnagyszerűbb művét, amely az idei koncertévadban csak Budapesten már negyedszer szólalt meg. Azonban ilyen formában, mint ezen az estén, még soha. Az előadás különlegessége ugyanis az volt, hogy egy olasz rendező, Pierluigi Pier’Alli látványtervet álmodott a zene mellé, amely vetített képeken, és különleges fényeffekteken alapult. De erről majd később!

Először a zenei megvalósításról, amely egy kis szépséghibától eltekintve akár példamutatónak is nevezhető. Essünk túl rögtön a negatívumon: a tenor szólamban fellépő külföldi művész (akinek talán le sem írom a nevét, nehogy valaki véletlenül még megjegyezze) az udvarias vendégek sokszor irigyelt tulajdonságával rendelkezett, szinte hangját sem lehetett hallani. Rendkívül halkan és színtelenül énekelt, személyisége teljesen híján volt mindennemű kisugárzásnak, egyszóval: nem bizonyult szerencsés választásnak.

Annál inkább a másik három szólista, akik valamennyien a magyar énekesi gárda jelenlegi élvonalába tartoznak. A szoprán szólamban Rálik Szilvia mutatkozott be, aki fiatal kora ellenére már egy-két éve a hangfajára írt legnehezebb, hanggyilkos szerepekben (Norma, Lady Macbeth, Salome) lép színpadra az Operaházban. Most inkább a lírai szopránok erényeit csillogtatta, pianói gyönyörűségesen szóltak, helyenként azonban némi elfogódottság volt érezhető rajta. A másik női szólista, Wiedemann Bernadett a tőle megszokott magas színvonalon teljesített, mély hangjai kifogástalanok, csúcshangjai néha kissé élesek voltak. A mély férfi szólamban Rácz István általam érzékelhető hiba nélkül énekelt, kormos basszushangja kiegyenlítetten szólt. Õ az a művész, akit legszívesebben minden este színpadon vagy koncertpódiumon látna az ember, a Jenufa Bírájánál nagyobb, vezető szerepekben. Mellőzése a magyar operajátszás egyik rejtélye a sok közül.

A hírneves vendégdirigens, Frühbeck de Burgos nagyszerűen kézben tartotta a kifogástalanul muzsikáló zenekart, és a sajnos sokszor erősítőn keresztül szóló, amúgy remek kórust. Feltűnő volt, hogy a karmester a nagy átlagtól eltérően milyen hihetetlen lendülettel és átéléssel vezényelt, ami minden bizonnyal plusz impulzust adott az amúgy is remek diszpozícióban lévő zenészek számára.

Rátérhetünk a képi megvalósításra, amely jó néhány eredeti és merőben szokatlan elemet tartalmazott. Szcenírozott előadás - ezt olvasva, s ebben bízva az embernek csalódnia kellett. Ahogy Verdit s művét sem kritizálták volna annyira kortársai a későbbi korok zeneszerzőivel karöltve, ha csupán ennyi színpadiasság rejtezne a Requiemben. Pier\'Alli inkább drámaian illusztrálta a művet méltón annak monumentalitásához, mégis elég szerényen ahhoz, hogy a hangsúly a zenén, s annak élvezetén maradhasson.

A zenekar és a kórus között feszülő vászonra vetített szimbólumok célja azonban nem is lehetett a figyelem elterelése: a kínzóan lassan változó képek templomi hangulatot igyekeztek teremteni - s így a Kongresszusi Központban is sikerült megteremteni azt a miliőt, mely a San Marco székesegyházat uralhatta a Requiem ősbemutatóján. A vissza-visszaköszönő keresztek, gyertyák, rózsaablak- és festettüveg-motívumok, a feliratok rideg kőbevésettszerűsége, a héber írásrészletek, az ostya és a kehely láttán a mélyen vallásosak már keresztet vetettek, de a perspektivikus hatáskeltő víziók az Isten házát ritkábban látogató hallgatókban is felébresztették azt a szorongó érzést, melyet a templomba belépő hívő érez. Ezt erősítették a vallásos témájú festmények is, melyek nagy része oltárkép vagy freskó: Mantegna Keresztre feszítése a San Zeno Bazilikát, míg Matthias Grünewald azonos című képe az isenheimi oltárt díszítik. S úgy tűnik, Pier\'Alli a flamand primitív festészetben lelt rá tolmácsolandó mondanivalójára: van der Weyden Levétel a keresztről című képe és Petrus Christus Piétája folytatja a gyönyörű ívet, mely végül hazatér a hazafi, Verdi otthonába, s Michelangelo kápolnafreskójának, az Utolsó ítéletnek részleteivel zárul.

A hangzáshoz párosuló látvány eleinte teljességgel lenyűgöző volt, és ha a folyamatos lúdbőrzés káros lenne az egészségre, ma sokan minden bizonnyal az ágyat nyomnák. Szomorúan tapasztalhattuk azonban, hogy az alkotók egy óra elteltével már nem igazán tudtak újat mondani, s a kezdeti lelkesedés és kreativitás valahol az Offertorio környékén szertefoszlott. Egy-két töltényt igazán hagyhattak volna a végére is.